Ellenségből szövetséges

18. rész

Nate kinyitotta a dobozt, ami el volt ásva, majd kivett belőle egy iránytűt.

-Ezzel aztán mit kezdünk? - ráncoltam a szemöldökömet.

-Fogalmam sincs - vonta meg a vállát.

-Nincs rávésve valami, vagy ilyesmi? - kérdezte Cole.

-Nincs - rázta meg a fejét Nate.

-Szerintem meg vak vagy, add ide - vette el tőle az iránytűt. - Oké, ezen tényleg semmi nincs.

-Legalábbis semmi olyan, ami szabad szemmel látható - szólalt meg Maya - Nézzük meg nagyítóval.

-Oké, és honnan szedjek most nagyítót? - kérdeztem.

-Van nálam.

-Ez most komoly? - lepődtem meg - Jó, mondjuk harapófogó is van nálad, szóval meg se lepődök.

-Van nálad harapófogó? - szállt be a beszélgetésbe Eleanor.

-Persze. Bármikor jól jöhet - vonta meg a vállát, miközben elővette a nagyítót. Cole odaadta neki az iránytűt, amit Maya alaposan megvizsgált. - Oké, nincs rajta semmi érdekes - állapította meg.

-Mikroszkóp azért táncsak nem kell hozzá, nem? - kérdezte Cole.

-Azt is tudok szerezni - mondta Maya.

-Komolyan?

-Aha.

-Szerintem azért ne essünk túlzásba - vettem el tőlük az iránytűt - Inkább temessük be ezt a nagy gödröt, amit ástunk.

-Hajrá - intett Nate.

-Ja, nem, úgy értettem, hogy majd te megcsinálod - pontosítottam.

-Én ástam ki, most rajtad a sor.

-Szerintem meg a 80%-át én csináltam - szólt közbe Cole.

-Részletkérdés. A lényeg, hogy most rajtad a sor, Myers - nézett rám.

-Miért pont rajtam? Itt van Maya és Eleanor is.

-Igen, de ők nem idegesítőek, te viszont már annál inkább, ezért inkább neked passzolom a munkát - magyarázta Nate.

-Vigyázz Nate, nehogy megszédülj, és beess a gödörbe, mert szerintem nehéz onnan kimászni.

-Nem tennéd - húzta össze a szemét.

-Mit? - kérdeztem, majd meglöktem a vállát. Eredetileg az lett volna a tervem, hogy épphogy csak meglököm, viszont ennél erősebbre sikerült, így Nate elvesztette az egyensúlyát. A gond ezzel csak az volt, hogy magával rántott engem is, így együtt zuhantunk be a gödörbe - ami, mivel Cole egész nap azt ásta, elég mély volt. - Szállj már le rólam! - ütögettem Nate-et, aki pont rajtam landolt.

-Nyugi Myers, pont azt próbálom!

Mivel magától nem tudott lekászálódni rólam, így konkrétan lelöktem magamról.

-Éltek még? - nézett le a lyukba, vagyis hozzánk, Cole.

-Aha - feleltem.

-Oké. Akkor hozunk valami létrát, vagy ilyesmi, mert nem tudom, hogy különben hogy fogtok kijönni onnan, ha csak nem akartok felmászni a meglepően hosszú ásó nyelén.

-Kihagynánk, köszi - mondta Nate.

-Oké, akkor mindjárt jövünk - tűnt el Cole, a lányokkal együtt.

-Miért kellett berántanod magadhoz? - néztem Nate-re.

-Miért kellett belöknöd egyáltalán? - kérdezte.

-Véletlen volt.

-Ja, persze - nevetett fel, amikor hirtelen meghallottam egy ismerős hangot:

-Avery!

-Úristen - kerekedett el a szemem.

-Mi az?

-Amanda. Nem akarom, hogy meglásson, mert akkor itt marad beszélgetni, amíg nem jönnek a többiek - rémülten meg - És...

Nate hirtelen megragadta a kezemet, majd elhúzott oldalra, az árnyékba, ahol Amanda elvileg nem láthat ránk.

Pont szemben álltunk egymással, úgy, hogy a homlokunk majdnem összeért. Nagyon közel voltunk egymáshoz, viszont ha csak egy fél lépést tettem volna hátra, Amanda meglátott volna. Hülye Cole, csak mély gödröt ásott, nem széleset.

Nate a kezével átkarolta a derekamat, és magához húzott, ezzel bebiztosítva azt, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, és essek hátra. Hallottam, ahogy kicsit gyorsabban veszi a levegőt a megszokottnál.

-Mi az? - kérdeztem suttogva, ahogy éreztem azt, hogy milyen hevesen emelkedik a mellkasa fel-le.

Nem felelt.

-Nate... - néztem a kék szemeibe.

-Shh... - rakta a mutató ujját a számra - Amanda meghall.

Nem tudtam eldönteni, hogy az, hogy ott álltunk, egymáshoz közel, mennyire szólt Amandáról, és mennyire arról, amit valamelyik nap mondott nekem. „Egyszerűen csak... nem bírok nem a közeledben lenni, Myers."

-Hol van már ez a lány...? - hallottuk Amanda hangját. Nate-el próbáltuk minél halkabban venni a levegőt, de úgy nehéz volt, hogy egymáshoz simult a testünk.

-Myers - suttogta Nate, mélyen a szemembe nézve.

-Hm?

-Nem bírom már sokáig - felelte.

-Mit? Tartani engem, hogy ne essek el, vagy...? - kérdeztem.

-Egyiket sem - nézett le a számra.

Pár másodpercen belül már nem hallottunk több hangot, amiből arra lehetett következtetni, hogy Amanda elment. Nate mégsem engedett el.

-Már nem kell tartanod - suttogtam.

-Tudom. Éppen ezért, légy szíves, emlékeztess, hogy mennyire utállak - kérte.

-Utálsz. Nagyon.

-Nagyon.

-Csak ellenségek, egyben szövetségesek vagyunk - mondtam, ezzel magamat is észhez térítve. Valamennyire.

-Ellenségesek és szövetségesek - ismételte el utánam.

-Utállak.

-Uhm-hm - bólogatott, miközben az egyik kezével elkezdte simogatni a hátamat. - Vagy... Mi lenne, ha csak...? - nézett le a számra.