Aláírt Szerelem || Helluva Boss

43. |Szilánkok|

*A Jelen*

~Blitz~

Egy pillanatra megtorpanok annak a szobának az ajtaja előtt, ahol Fizz pár napja alszik. Hallom, hogyan veszi a levegőt. Túl gyorsan.

Pont most akartam megkérdezni, nem akar-e hazamenni. Nem mintha zavarna hogy itt van, Asmodeus viszont már rajtam és Stolason is keresi, és elég türelmetlennek tűnt a hangja, egy fő bűnt pedig nagyon nem volna szerencsés magunkra haragítani, főleg, ha az történetesen az összes titkunkról tud, és bármelyik pillanatban tálcán kínálhatná fel a fejünket Sátánnak. Bízom benne hogy ez utóbbi soha a rohadt életben nem fog megtörténni, de nem lehetünk elég óvatosak egy ilyen lobbanékony halálos bűnnel szemben.

Halkan és finoman nyitok be, a látvány viszont
– csakúgy mint minden alkalommal –, most is halálra rémít. Látni, ahogy az öcsém egyszerre küzd a saját elméjével és a testével, mindig borzasztó.

Amióta csak ismerem, pánikbeteg. Az évek alatt már megtanultam, ilyenkor mivel segíthetek, mégis remeg a kezem.

Óvatosan teszek néhány lépést közelebb, bár tudom, hogy hall engem, csak az nem biztos, hogy fel is fogja a jelenlétemet. Leülök mellé az ágyra, de nem érek hozzá. Addig nem, amíg biztos nem vagyok benne, hogy nem ártok neki az érintésemmel.

Halkan szólalok meg, hogy ne féljen, de még így is kristálytiszta minden szavam;

– Itt vagyok, Fizz. – amint meghallja a hangomat, felnéz, de a tekintete üres. Nincs benne semmi a jeges rettegésen kívül, és ez nekem is baromira fáj.

Nagyon lassan nyújtom ki a kezemet, és megvárom, hogy ő maga szorítsa meg. Kicsit fáj, de ez nem lényeg.

– Itt vagyok. Nem lesz semmi baj. – kismillió rohamot vészeltem már át vele, ez sem különb a többinél. – Emlékszel az első fellépésünkre?

Ilyenkor segít neki, ha felidézek egy régi, jó emléket. Asmodeust nem merem említeni, mert azóta sem tudom, mi történt köztük, így róla inkább hallgatok. Hát mi mást, mondom az első boldog közös emlékünket, ami eszembe jut.

Nem szólal meg, és továbbra is levegőért kapkod. Próbálom érezni a fájdalmát, és minél többet átvenni tőle, hátha kicsit megkönnyíthetem. Tudom, milyen egy pánikroham. Olyan, mintha a halál a szemed előtt lebegne, de közben mégsem látsz semmit, és nem is hallasz. Csak te vagy, és a hatalmas, üres semmiség. Próbálsz valami jóra emlékezni, de semmi nem segít, és megfulladsz. Újra és újra. Belefulladsz a saját elméd mélységébe, amíg már a tested sem bírja tovább, és mindened elzsibbad, vagy elájulsz. Akárhogy is, teljesen tehetetlenné válsz.

Közel sem volt annyi rohamom az életben, mint Fizznek, de arra a borzalmas érzésre a mai napig tökéletesen emlékszem, és bár ne tenném.

Néhány másodperc után csak finoman megrázza a fejét, mire én újból megszólalok;

– Elmesélem, oké? – a hangom halk, de ez szándékos. Nem akarom megijeszteni.

Bólint, de közben érzem, hogy az egész teste remeg. Miután megkérdeztem tőle, és megint bólintott, lassú, óvatos mozdulatokkal lefektetem az ágyra, majd én is mellé fekszem, de a fél karommal megtámaszkodom, hogy folyamatosan tudjam figyelni.

– Tavasz volt. Éreztük a platánfának azt a jellegzetes illatát. Az volt a gyerekkorunk illata. – szorítja a kezemet, de én tovább beszélek.

Ilyenkor őt nem lehet beszéltetni, viszont jó, ha hallja a hangomat. Tudja, hogy nincs egyedül.

– Meleg volt aznap. Könyörögtünk anyának, hogy vigyen le minket a tóhoz, de ő azt mondta, csak a fellépés után. – figyelem, ahogy a szeméből ha csak minimálisan is, de elszáll a halálfélelem. – Nagyon izgultál, mikor ki kellett mennünk a porondra. Gondolom már nem elmékszel a cirkuszi lovakra, de akkor még te is odavoltál értük. Albus volt a kedvenced, az enyém pedig For Fiesta. – jó így visszagondolni rájuk. Imádtam azt a kis kancát. – Megígértem neked, hogy ha most bátor leszel, és végigcsinálod velem azt az előadást, akkor elmegyünk és megnézzük őket. Te pedig bátor voltál, erős, és megcsináltad. Arra kérlek, hogy most is próbálj meg erős lenni. Ha pedig nem megy, én itt vagyok.