Aláírt Szerelem || Helluva Boss

42. |Forró Vas|

*2 Évvel Korábban*

~Blitz~

Nem pisloghatok. Nem vehetek mélyebb levegőt. Nem nézhetek rá. Nem mozdulhatok. Nem, mert akkor nem tudom tovább elfojtani a zokogásomat. Hát teszem az egyetlen dolgot amit tehetek; Összekuporodva fekszem mellette, és bámulom a plafont. Muszáj. Különben felébredne.

Megtudná az összes rémes igazságot. El kellene mondanom neki mindent. Mindent, amit olyan hatalmas igyekezettel próbáltam elrejteni az én kicsi baglyom elől. Magamban régóta így hívom, mert ha tetszik ha nem, az életemet Ő teszi ki. Gyűlölöm a tudatot, de Ő a mindenem.
Ő a szívem. A szívem, ami azt hittem, már nincs is. Mert sokszor tényleg nincs. A munkámban kegyetlen vagyok, ezt jól tudom. És nem érzek miatta bűntudatot. Egészen addig, amíg nem tudhatom Stolast újra a karjaimban. Ő ébreszt fel.

Nélküle olyan, mintha üres lennék. Mintha nem is lenne lelkem. Talán az is odaveszett a tűzben anyával együtt. Igen, általában szeretem ezzel hitegetni magam. Egészen a közös éjszakákig. De Tőle elég egyetlen érintés, és minden felszakad. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne essek térdre, és engedjem az összes fájdalmat végigsöpörni magamon. Ő viszont ebből mit sem lát, mert nem engedem hogy lássa. Inkább a sírig hallgatok, minthogy az én kis baglyomat is belerángassam a már amúgy is épp elég sötét életembe. Ő hadd legyen csak a fény.

Havi egyszer telihold. Ez vagyok én. Minden hónapban holdtöltekor én is teljessé válok, hogy aztán szépen fokozatosan visszazuhanjak a semmibe.

Nem akarom felkelteni. Nem akarom közel engedni, mert tudom, rátalálna a szörnyre, amit tévesen szívnek neveznek. De ez hülyeség.

A szívünk a létező legálnokabb, legönzőbb szörnyeteg. És épp ezért, a bordáink börtönként zárják körbe, hogy soha ne szabadulhasson ki.

Mégis... Stolas az én szívem. Ő tölti ki azt, amim már nincs is. És bármennyire is próbálok hűvös és nemtörődöm maradni a közelében, a puszta jelenlétével képes lerobbantani az álarcomat. Képtelen vagyok nem felkínálni neki az egész lényemet. Gyűlölöm, de teljesen az övé vagyok. Abban a pillanatban hogy letörölt egyetlen árva könnycseppet az arcomról, már semmi nem számított, ahogy nem számít most sem. Nekem csak Ő kell. Ő, és kész.

Vége, feladtam. Nem küzdök tovább. Mert aki magával harcol, az mindig csak veszít. Egy egész életen át hazudtam magamnak, de most abbahagyom. Nem mantrázom tovább, hogy nem tudok már szeretni. Igenis tudok. Jobban, mint eddig bármikor. Stolas fontosabb nekem mindennél. Szeretem. Nagyon.

Szeretem én mindennél jobban, de nem szólok. Nem fogom lerombolni az életét. Ha most kimondanék mindent, ami a mellkasomra nehezedik, sohasem szabadulna. Olyan árnyékot vetnék rá, ami elől sosem futhat el többé. És én nem hagyom, hogy árnyékban éljen. Octavia már amúgy is haragszik rá a Loo Loo Landben történtek miatt, pedig az is mind az én saram. Az a robot túlságosan az idegeimre tud menni...

A lényeg az, hogy még van kiút, legalábbis neki. Stella valószínűleg sosem fog megbékélni, ő egyszerűen ilyen. De azt nem engedem, hogy a lányát is hátrahagyja értem. Mert én tudom, milyen egy rossz apa. És Stolas nem az. A legtávolabbról sem. Mindent megtesz, hogy Via a legjobb életét élhesse, és a gyerek még csak észre sem veszi. Túlságosan elvakítja a gyűlölet, amit irántam érez. Tudja, hogy vagyok. Arról viszont fogalma sincs, hogy ki vagyok. Ha tudná, mennyire szeretem az apját, valószínűleg láncon rántana a tűzbe. És ami a legszomorúbb, hogy engedném, mert valahol mélyen tudom, ez nem működhet így már sokáig. Ha nem tűnök el, szét fogom szedni ezt a családot, akár akarom, akár nem. És azt hiszem nyilvánvaló, hogy nem fogom hagyni, hogy Via apa nélkül nőjön fel. Még csak tizenhat éves. Azt hiszi, mindent megold egyedül, pedig sosem szorult még nagyobb segítségre. És én nem fogom elvenni tőle az egyetlent, aki még megmentheti.

Via olyan, mint én ennyi idősen. Fuldoklik a saját érzéseiben, és minél előbb menekülni akar. Ismerem az érzést. Én is próbáltam elbújni magam elől.

Tulajdonképpen a mai napig folyton csak futottam. El az érzéseimtől. El a szerelmemtől. El mindenkitől, akihez kötődtem. És most volt elég. A futás fáj, úgyhogy megállok. Itt ahol vagyok. Veszek egy mély levegőt, és kiengedek mindent. Minden fájdalmat és dühöt, amit magam iránt érzek, mert végül beleszerettem. Hagyom hogy a könnyeim lefollyanak az arcomon, és minden korábbi szabályom ellenére felé fordulok.

Érzem, ahogy egy pici mosoly felkúszik az arcomra, amikor meglátom. Csöndesen sírok, úgy nézem az arcát, mintha most először látnám. Hogy mindig emlékezhessek rá, ha majd egyszer elválnak az útjaink. Mert nekem el kell mennem egyszer. Az együtt töltött idő az Ő történetében csupán egy rövid fejezet. Viszont az én egész történetem csak Stolas miatt nem ért még véget. Ő az egész történet. Ő az író. És pontosan tudom, hogy egyszer majd leteszi a tollat.

Egyszer majd el kell engednem. Bele fogok halni. Belehalok, mert nélküle nem élhetek. Ilyen egyszerű. Azt hiszem ez a szerelem.

Felsóhajtok, és finoman elsimítom a tollait az arcából. Gyönyörű. Tele van hibákkal, de pont ezért olyan átkozottul tökéletes. Amikor egy picit megmozdul álmában, már a szemem is mosolyog. Békésnek tűnik, de csak ha alszik. Amíg ébren van, folyamatosan beszél. Sokszor megkérdezi, engem ez zavar-e. Ha tudná, mennyire szeretem hallgatni ahogy mesél, el se hinné.

Stolas mindenről tud beszélni, és én mindent figyelmesen hallgatok. Akár azt, ahogy a lányáról mesél, vagy csak a kedvenc könyvéről. Nem tudja, de amikor az utóbbi először szóba került, én is elolvastam. És sosem fogom neki bevallani, de teljesen beszippantott. Mostmár tudom, miért szeret az én kicsi baglyom olvasni. Az egész mintha egy másik világ lenne. Egy olyan világ, ami csak a miénk.

Felőlem lehet ezer ilyen világunk, ha a történet vége ugyanaz marad, csakhogy nem én fogom a tollat. Sosem fogom azt a lezárást kapni, amiért a lelkem hirtelen visszaköltözött belém, csak hogy könyörögjön.

Stolas mocorogni kezd, és álmosan kinyitja a szemét. Tudom jól, hogy látja a könnyeimet, de nem érdekel. Nem futok tovább.

– Blitzy...? – a hangja álmos, de még mindig ugyanannyira jól esik hallani.

– Shh, aludj vissza, kis bagoly. Még reggel is itt leszek. – suttogok, de Ő tökéletesen hallja.

– Igen? – tudom, miért kérdőjelezi meg. Általában hajnalban megyek el, de nem ma. Most vele maradok. Kiélvezem azt a kicsi időt, ami a záró fejezet előtt maradt nekünk.

– Igen. Ígérem. – közelebb húzódok hozzá, és hozzábújok, hogy érezzem az illatát. – Most pedig próbálj meg visszaaludni, vagy holnap nagyon utálni fogod a reggelt.

Felnézek rá, és látom, hogy finoman elmosolyodik. Ez akarva akaratlanul átragad rám is, de egy cseppet sem bánom.

Így alszunk el lassan, egymásba kapaszkodva, és várjuk a záró fejezetet.