Bakacsinerdei Király Szerelme

2. kötet 22. fejezet: Ellenszenvek

A hasam szokatlanul nagyobb volt, mint Híriellel. Néztem magam a tükörben, lassan simítottam meg a hasamat, kicsit aggódtam is miatta, hiszen az idő is még messze volt, viszont a hasam nem erről árulkodott. 
- Minden rendben? -lassan fordult Annis felé, mellette ott állt Lúthien. 
- Miért ilyen nagy a hasam? -kérdeztem halkan.
- Szerintem ketten vannak, de majd kiderül, ha eljön az idő. -felelte mosolyogva. - Nem kell félned, nincs baj a babákkal! -mondta és mosolyogva nézett rám, majd felém nyújtott egy levelet. Oda mentem és el vettem tőle, Rohan pecsétje volt rajta. Rá néztem. 
- Ezt nem Thranduilnak kellene adnod? -kérdeztem. 
- Neked jött, a küldönc a nevedet mondta. -felelte és a szék felé intett, ezzel jelezve, hogy üljek szépen le. Engedelmesen leültem az asztalhoz, melyen már gyülekeztek a levelek. Lassan bontottam fel a pecsétet. Rohan királynője, Morwen üzent, hogy fia született, kit Théodennek neveztek el, mosolyogva vettem hírül, hogy a gyermek egészséges és Morwen újfent várandos, mi meglepett. 
- Mi a baj? -kérdezte Annis. 
- Rohan királynője egészséges fiúgyermeknek adott életet öt hónapja, és újfent várandós. -feleltem és rá néztem Annisra, ki szintén meglepődött. 
- Hát .... nem vártak valami sokat. -felelte. 
- Hát nem. -értettem egyet. Le tettem a levelet, majd kezeimet a hasamra tettem. - Kellene egy kisebb ajándék az ifjú hercegnek és az anyjának. -feleltem és néztem Annisra. 
- Mit készíttessek? -kérdezte. 
- A hercegnek egy kardot, a királynőnek pedig egy nyakéket. -feleltem, bólintott, majd magamra hagytak Lúthiennel. Néztem a többi levelet, melyben semmi új információt nem adtak, kémeinket kivéve.
- Nem fogok elé járulni! -az ajtóra néztem. 
- A király nincsen a palotában, a királynő van helyette! Ez a dolgok rendje! -mondta Elros.  
- De nem nekem! Thranduilt kedvelem, helyesen választott feleséget, viszont akkor rosszul döntött, mikor ezt a kis semmire kellőt választotta a királynője helyett! -üvöltött fel az idegen. - Ez a nő nem más, mint egy kaland! Egy szajha! -morogta. 
- Válogasd meg a szavaidat! -morogta Elros. Fel álltam, oda sétáltam az ajtóhoz, majd ki nyitottam. Elros döbbent tekintetével találtam szemben magam, fejet hajtott. 
- Úrnőm! -mondta, meg bökte a kezével a mellette álló goromba tündét, ki nem volt hajlandó fejet hajtani nekem. 
- Minden rendben? -kérdeztem és néztem rá. 
- Neked aztán semmi közöd hozzá! -felelte és csúnyán nézett rám.
- Mit keresel a palotában? -kérdeztem tőle. 
- Nem téged, az is biztos. -felelte. 
- Válogasd meg a szavaidat, nem tudod, kivel állsz szemben! -mondtam figyelmeztetően. Hangosan fel nevetett, mintha valaki épp egy jó viccet mondott volna.
- Hát, ha a a király szajhája már valaki, akkor sajnálom, fogalmam sem volt! -felelte még mindig nevetve. - Biztos vagyok benne, hogy kölcsön ad nekem is! -felelte még mindig nevetve. Elkaptam a torkát és meg emeltem, mire Elros döbbenten nézett rám és állt félre. A férfi meglepetten nézett rám, próbálta le szedni a kezeimet, de nem tudta. Vasmarokkal szorítottam a torkán, a feje vörös volt, köhögve próbálkozott tovább. 
- Nem vagyok Thranduil szajhája! -morogtam. - A felesége vagyok, a palota úrnője! Maethoron pedig már semmi sem, a saját fia szólít engem az anyjának, Thranduil pedig megveti! Úgy hiszem, erről nem én tehetek, hanem ő maga! -feleltem sziszegve, majd torkánál fogva hajítottam előre. Döbbenten nézett fel rám, majd az arca eltorzult a dühtől és fel pattant. Fölém tornyosult. 
- Mit képzelsz te magadról?! Hogy mersz kezet emelni rám?! -kérdezte üvöltve. 
- Hogy mersz engem ócsárolni?! -kérdeztem vissza. 
- Őrség! -kiáltott Elros, ki a jelek szerint nagyon ideges volt. A férfi emelte a kezét, elkapta a torkomat és erősen a falnak a nyomott. Felszisszentem a fájdalomtól. Elkaptam a kezét, minden erőmre szükségem volt, hogy le szedjem magamról, mi nehezen sikerült. Legolas elkapta a kezét, hátra csavarta és térdre kényszerítette. 
- Hogy mersz az anyámra kezet emelni?! -kérdezte Legolas, nagyon mérges volt, rántott egyet a kezén, mire a férfi felszisszent. Nem bírtam tovább nézni a fejét, így el indultam a lépcsők felé. Az őrök meg álltak előttem a lépcsőn. 
- Úrnőm, mi történt? -jött közelebb az egyik, tekintete a nyakamra tévedt, majd vissza nézett az arcomra. 
- Legolas majd el mondja. -suttogtam és kikerültem őket. 
- Ne hagyjátok egyedül! -parancsolta, így ketten a nyomomba szegeződtek. 
Reszelősen fújtam ki a levegőt és a tájat néztem, itt volt a legszebb a kilátás. Sok időmet töltöttem itt, már volt fent egy asztal székekkel és egy nyugágy is. Reszketve öleltem át magam és meredtem az erdőre, még mindig őt emlegetik, én leszek örökre a második. Ajkaim lassan elnyíltak és ki fújtam a levegőt. Fájdalom nyilallt a derekamba, lassan nyúltam oda és masszírozni kezdtem, hogy enyhüljön. Tudtam, hogy lesznek még olyanok, kik nem fognak elfogadni, de mélyen legbelül reményeket tápláltam, hátha el fogadnak, de nem. Térdre ereszkedtem, közben a hasamat is meg fogtam. 
- Úrnőm! -jöttek két oldalamra az őrök. 
- Jól...jól va...vagyok! -feleltem levegő után kapkodva. 
- Kérlek, kelj fel, állapotos vagy, ez az erkély pedig nyitott, hideg van! -mondta az őr, majd át fogta a derekamat, meg fogta a karomat és fel állított. A kezébe kapaszkodtam, a zokogás rázta a testemet. 
- Nézd meg, hogy vissza tért e a király! -szólt oda a társának, ki sebesen el is ment.  Még mindig hallottam a szavait a gondolataimban, nem tudom, hogy mitévő legyek. 
- De ugye nem hagytátok egyedül?! -hallottam meg Thranduil hangját. 
- Nem, Lainor ott van vele. -felelte. El engedtem a kezét és elléptem tőle. Tenyeremet végig vezettem a hasam alján, fájdalmasan mozgolódott az egyikőjük. 
- Arvael! -lassan néztem Thranduilra, sebesen jött felém, két tenyere közé fogta az arcomat. 
- Mi történt? Legolas és Elros annyira dühösek, hogy egyik sem tudta rendesen el.... Milyen a nyakad?! -billentette hátra a fejemet, a két őr mögötte szintén a nyakamra vezették a tekintetüket.
- Elkaptam a torkát és ahogy elengedtem, rám támadott, erősen a falnak nyomott, majd meg akart fojtani. -suttogtam. - De nem szá....
- Már hogyne számítana?! -kérdezte felemelt hangon. - A palota úrnőjére senki nem emelhet kezet, ráadásul egy viselős nőre! -morogta. - A babáknak nem lett baja?! -Kérdezte egyből, szemei szikrákat szórtak. 
- Csak fáj a derekam, de nem vészes. -suttogtam, fejemet Thranduil mellkasának döntöttem, mire át fogta a vállamat. Éreztem, hogy Thranduil remeg a dühtől. 
- Ne hagyjátok egyedül! Mindjárt jövök! -sziszegte, majd elengedett és az őrökkel hagyott. 
Nem tudom, hogy mennyi ideje már, hogy magam elé meredtem, de nagyon rosszul éreztem magam, hányingerem volt. Lassan álltam fel, le dobtam magamról a pokrócot és az ajtó felé mentem. 
- Vissza megyek a szobába. -suttogtam. 
- Ahogy óhajtod, úrnőm! -felelte és ki nyitotta az ajtót, majd szorosan a nyomomba szegődtek mind a ketten. 
- Ne! Thranduil, kérlek! -üvöltött fel a tünde az életéért könyörögve. 
- Szajhának nevezted a feleségemet, meg akartad fojtani és erősen a falhoz taszítottad! Nem fogok megbocsájtani neked! -üvöltötte Thranduil. Meg álltam és le néztem a trónhoz. Hallottam, ahogy le sújtott a kardjával, hallottam ahogy a nyakcsigolyái eltörnek. Szorosan hunytam le a szemeimet.
- Meg érdemelte! -fel néztem Lainorra, ki undorodva nézett le. 
- Úgy véled? -kérdeztem halkan, lassan rám nézett. 
- Igen, az, ami történt az a néhai királynő hibája! -felelte. 
- Nem szerettem őt soha. -ismerte be a társa. 
- Miért? -kérdeztem. 
- Azért, felség, mert még minket, harcosokat is meg válogatott, akárki nem mehetett vele háborúba és nem is kísérhette. -felelte. Csendben néztem rá, még mindig tudnak nekem újat mondani. Le néztem. Thranduil sebes léptekkel indult le a lépcsőn, a kardját el tette menet közben, majd áttért egy másik lépcsőre. Lassan indultam tovább, a lépcső felénél találkoztunk. Nézte az arcomat, majd közelebb jött, meg fogta a kezeimet és megpuszilta mind a kettőt. 
- Nem hagyom, hogy mások így bánjanak veled! -suttogta. Lejjebb léptem, elengedtem a kezeit, majd át öleltem a nyakát. 
- Örülök annak, hogy vagy nekem! -suttogtam. Homlokát az enyémnek döntötte. 
- Én is örülök neked, kedvesem, most pedig ideje pihenned, sápadt vagy! -suttogta. 
Thranduil leült az asztalhoz, lassan másztam ki az ágyból. 
- Képzeld, Thengelnek kisfia született. -mondtam. 
- Valóban? -kérdezte döbbenten és meg kereste a levelet. - Ajándékot kell küldenünk. -felelte. 
- Már intézkedtem. -feleltem mosolyogva. Fel nézett rám és maga elé húzott, fejét gyengéden a hasamnak döntötte. 
- Szeretem, hogy mindent elrendezel helyettem. -felelte. Mosolyogva simítottam meg a fejét. 
- Tudom, hogy hasznavehetetlen vagyok, de azért igyekszem le venni rólad a terhet, míg a harcban nem tudok segíteni. -suttogtam. Egyből rám nézett. 
- Nem vagy hasznavehetetlen, pont ott vagy, ahol szükség van rád! -felelte. - Jut eszembe, holnap is vár rád egy feladat, meg kell hallgatnod néhány tündét, és segíteni azoknak, kiknek szükségük van valamire. -felelte. 
- Megint elmész? -kérdeztem szomorúan. 
- Csak az erdőbe, meg kell keresnem a mágust. -felelte. 
- Rendben. -feleltem halkan. Puszit nyomott a hasamra, majd érdeklődve nézett rám.
- Kíváncsi vagyok, hogy lányaink, vagy fiaink lesznek-e. -mondta és láttam az izgalmat megcsillanni a szemeiben. 
- Igen, ez engem is nagyon érdekel. -feleltem, majd elvigyorodtam. - De leány lesz mind a kettő, készülj fel, már azt sem bírod, hogy Híriel iránt érdeklődik valaki. -feleltem. Elkomorodott. 
- Nem, nem érdeklődik senki, még nem készültem fel rá! -felelte - És ők is így lesznek, feltéve, a leányok lesznek. -felelte. Nevetve néztem rá, majd vissza bújtam ágyba.

Mae Govannen, Mellon! 

Ismét egy rész, jó olvasást!
Jelezt ha tetszett, vagy ha nem :)