Kötődés

1. fejezet

Egy hatalmas ház előtt állok. A szemem végigpásztázza a tökéletesre nyírt pázsitot a ház előtt, majd a tornácot, aminek oszlopai és kerítése fehérre van festve, fent pedig egy helyes kis hintaágy himbálózik az enyhe szélben. Az utca idillien csendes, hallani a madarakat, és valahol egy fűnyíró halk moraja zúgolódik. Becsapom magam mögött a kocsi ajtaját, és a szememmel tovább pásztázok. A ház kétemeletes, jó sok ablakkal, a falécek kékes szürkére vannak festve, az ajtó és az ablak zsanérjai pedig szintén fehérre. Tipikus amerikai ház.

- Na, hogy tetszik? – kérdezi vidám hangon a testvérem, George, közben a levegőbe nyújtóztatja elgémberedett tagjait. Nincs kedvem letörni a jókedvét, ezért mosolyt erőltetek magamra.

- Szuper. Jó nagy – teszem még hozzá. Erre átöleli a vállam, és ő is szemügyre veszi a házat.

Ekkor lép oda hozzánk Julie, aki eddig a költöztetőknek adott kimerítően pontos információkat arról, hogy mindennel iszonyú óvatosan bánjanak. Teljesen fel van pörögve, ő intézte az egész költözést Angliából. Amúgy Julie rendezvényszervező, szóval kifejezetten élvezi, hogy szervezkedhet. Csípőre teszi mindkét kezét, és nagyot szusszantva, megelégedve lép a bátyám mellé. George a másik kezét a menyasszonya vállára szorítja. Így állunk ott hárman az új házunkat bámulva. Aztán George leveszi rólam a kezét, és elindul a ház felé, hogy utat biztosítson a költöztetőknek.

- Nagyon boldogok leszünk itt, majd meglátod – lép közelebb hozzám Julie. A hangjából reménykedést hallok ki.

Nem szólok semmit, csak elindulok a ház felé. Tudom, hogy engem néz, és a lelki szemeim előtt látom a sajnálkozó tekintetét , de erre aztán tényleg semmi szükségem. Tudja, hogy mennyire nehéz nekem ez a költözés. Pedig nem is jöhetett volna jobbkor az ajánlat, amit George kapott. Ő lesz a Jacksonville Jaguars új irányítója. És mivel engem felfüggesztettek a volt sulimban, nem bántam annyira otthagyni. De nem könnyű elhagyni az országot, és a várost, amihez annyi emlék fűz, még ha nem is mind boldog.

Amikor a bátyám kiválasztotta ezt a házat, kikérte Julie és az én véleményemet is. Szóval képekről már láttam, de élőben még hatalmasabb. Londonban is nagy házban éltünk, de ez fel sem ér hozzá. A bátyám fizetett mindent, már otthon is jó állása volt sport menedzserként.

A szobám hatalmas, van saját fürdőszobám, és az erkélyem a hátsó udvarra néz. A ház tényleg csodás, de üres, mint jelenleg én.

- Effie, kérlek, segítsd behozni a dobozokat az utcáról! – kiabál fel a bátyám az emeletre. – Elugrunk Julie-val kajáért – teszi még hozzá.

Mire leérek, ők már el is tűnnek. Egész nap pakoltunk, így a nappali és a konyha tele van, alig tudok kiszlalomozni az ajtóig. A járdán halomban állnak a behordásra váró csomagok, rajtuk különféle feliratokkal, mint 'nappali', 'konyha', 'törékeny', 'Effie szobája'. Felkapok párat az 'Effie szobája' halomból, de a három doboz kissé soknak bizonyul egyszerre, ugyanis alig látok ki mögülük. Próbálok mellette elnézni, hogy nehogy elvágódjak, de az egyik lecsúszik a halom tetejéről, és hangos puffanással a földre esik, mire könyvek szóródnak szanaszét a pázsiton.

- Fenébe! – szitkozódok, és próbálom letenni a másik két dobozt épségben.

- Ne segítsek? – jön mögülem egy mély hang. Átveszi tőlem a dobozokat, és leteszi a lábunkhoz. – J.J. vagyok – mutatkozik be, és felém nyújtja hatalmas mackó kezét. Elképedve nézek rá, ugyanis a srác legalább két méter magas, és biztos, hogy száz kiló felett jár. George focis társai után nem kéne meglepődnöm, de még soha nem láttam a korombeli játékosok között akkorát, mint ő. Olyan, mint egy nagy mackó. Az arca viszont kisfiús, és a szemei csillognak a nevetéstől. Elfogadom a kezét, és bemutatkozom.