Effie élete megváltozik, méghozzá drasztikusan. És az csak tovább bonyolítja a dolgokat, hogy képtelen irányítani az érzéseit a titokzatos kék szemű srác iránt. Olykor a boldogan élünk még meg nem halunkig hosszú és döcögős út vezet. Vajon megéri mi...
Gyalog tesszük meg az alig tíz perces utat a futópályáig. A környék teljesen elhagyatottnak tűnik. A pálya mellett a fák máskor vészjóslónak tűnnének, de így, hogy Lucas mellettem van, a csend és a sötétség a mi oldalunkon áll. A pálya ilyen későn már nincsen kivilágítva, és mivel az egészet fák és bokrok veszik körbe, csak a hold sejtelmes fényére tudunk hagyatkozni.
- Miért jöttünk ide? - kérdezem bizonytalanul. Fogalmam sincs, mi van itt a vaksötét futópályán kívül.
- Mindjárt meglátod – mondja izgatottan, és kézen ragad.
Beletelik egy kis időbe, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez, de utána már egészen magabiztosan haladok a füves talajon. A pálya közepénél Lucas megállít. Körbenézek, de a vak sötétben semmit sem látni. Kérdőn nézek Lucasra.
- Nézz fel – mondja, és az ujjával az égre mutat.
Ahogy felpillantok a sötét égboltra, eláll a lélegzetem. Igaz, hogy a belváros fényei ide is elérnek, és közel sem látunk annyi csillagot, mintha egy elhagyatott helyen lennénk a városon kívül, de a látvány így is lélegzetelállító. Lucas a kezemnél fogva lehúz a földre, így óvatosan magam alá tűröm a szoknyámat. A fű egy kissé nedves és hideg a bőrömön, de gyorsan hozzászokom, ahogy hanyatt fekszem Lucas mellett. A keze az enyémet keresi, és amikor megtalálja, szorosan összefűzi az ujjainkat.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Az ott a sarkcsillag – mutat fel a legfényesebb csillagra. Követem a kezét, majd miután megtalálom, tovább vizsgálom az eget.
- Megvan a nagy medve – mondom izgatottan, majd az ujjaimmal összekötöm a csillagokat.
- Áh, szóval ismered őket?
- Az azért túlzás. A papa szerette a csillagokat nézni, amolyan hobbi volt ez neki. Gyerekkoromban sokszor feküdtünk a kertben a csillagokat nézve, még ha London fényeitől alig néhány volt is csak látható. Csak párra emlékszem.
- Emlékszel rájuk? Úgy értem... emlékszel a szüleidre? – kérdezi Lucas csendesen.
- Persze, emlékszem. A mama nagyon szép volt – mondom álmodozón, ahogy felidézem az arcát -, és mindig tudta, hogyan tegye helyre apámat. George inkább apára hasonlít, habár pont olyan türelmes, mint a mama volt. Néha próbálom felidézni az arcukat, és ha elhomályosulna a kép, akkor előveszem a fényképalbumokat. Ha szerencsés napom van, akkor fel tudom idézni a hangjukat is, bár ez egyre nehezebben megy. – Felsóhajtok, ahogy megjelenik a mama és a papa mosolygós arca előttem. Jó érzés tudni, hogy az utolsó percig boldogok voltak.
Jó sokáig bámulom az eget. Olyan megnyugtató az egész. Aztán jobbra-balra pásztázom a szememmel, hátha elkapok egy hullócsillagot, de nem történik semmi. Az égbolt mozdulatlanul terül el felettünk, csak a csillagok fénye kacsintgat ránk. Hirtelen felocsúdok a révületből, amikor rájövök, hogy Lucas a könyökére támaszkodva engem néz. Felé fordítom a fejem, és elmosolyodom.
