Effie élete megváltozik, méghozzá drasztikusan. És az csak tovább bonyolítja a dolgokat, hogy képtelen irányítani az érzéseit a titokzatos kék szemű srác iránt. Olykor a boldogan élünk még meg nem halunkig hosszú és döcögős út vezet. Vajon megéri mi...
A házba lépve lerázom a kabátot a vállamról. Már megint teljesen megáztam. A hajamról a homlokomra csöpög a víz. Ideje lenne levágatnom, de kisebb gondom is nagyobb most annál, hogy ezen aggódjak. A konyhából mondatfoszlányok hallatszódnak ki. Apám olyan hangon beszél a telefonján, amiből arra következtetek, hogy csakis épp valamelyik aktuális barátnője lehet az. Rendben, valószínűleg Lisa. Nem is értem, miért akarja elvenni, vagy, hogy Lisa miért akar épp az apámhoz hozzámenni. Visszanyelem a haragomat, ahogy csendben a régi szobámhoz megyek, és óvatosan kinyitom az ajtót, vigyázva, nehogy megzavarjam abban, amit éppen csinál.
A szobám pontosan ugyanúgy néz ki, mint mielőtt elköltöztünk. Még az a régi Picasso önarckép is a falon van, amit tizenkét évesen raktam ki, habár már eléggé viseltes a széle. Az asztalom felett van egy kép, amin Ashley-vel egymást átkarolva állunk. Még tavaly nyáron hoztam ide magammal, mondván, így mindig együtt lehetünk.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Emlékszem, apám mennyire odavolt érte, már a kezdetektől fogva. Vagyonos család, rangos névvel. Tudom, hogy azért örült nekünk annyira, mert ezzel azt remélte, nem követem el az ő hibáját. Engem viszont nem érdekelt sem Ashley családjának a vagyona, sem pedig a neve. Az egyetlen dolog, ami fontos volt, hogy bármennyire is rosszul mentek a dolgok akkoriban, nekem ott volt Ashley, és végre nem voltam egyedül abban az országban, amit akkor annyira utáltam. Most viszont annak, aminek a jelennek kéne tűnnie vele, olyan távol van tőlem, mintha ez az egész egy másik életben történt volna csak meg.
Hálaadás óta folyamatosan csak veszekszünk. Ashley alig beszél velem mióta úgy egy hónapja leállítottam, amikor ki akarta gombolni az ingem. Egyszerűen csak nem volt helyes az egész, hogy közben végig Effie-n járt az eszem. Azóta semmilyen fizikai kapcsolat nem volt közöttünk, és Ash baromira berágott rám, amit meg is értek. Totális seggfejként viselkedtem vele akkor.
Lefekszem az ágyamra, ami fájdalmasan megnyikordul alattam. Megnyugtató, hogy még ha szinte minden más meg is változott körülöttem, ez a szoba ugyanolyan maradt. Egy ideig várok, hátha apám észreveszi, hogy megjöttem, de miután tíz perc múlva sem érkezik kopogás az ajtómon, megnyugszom. Láthatólag inkább úgy tesz, mintha észre sem vette volna, hogy megjöttem, vagy azt, hogy létezem. Tökéletes. Holnap reggel végre visszamegy Amerikába, így anya és én kettesben lehetünk. Azt kívánom, hogy ne csak a házból, de az életemből is tűnjön el.
Úgy döntök, felhívom Ashley-t. Meglepetésemre fel is veszi a telefonját.
- Bailey, hééééé! Hogy vagy? – A hangja elmosódott, szinte biztos, hogy részeg.
- Mi újság odaát a tengerentúlon? – kérdezem.
- Őrületes a buli! – kiabálja túl a háttérben lévő zsivajt. – De akkor lenne a legszuperebb, ha itt lennél. Mindenki hiányol téged.
