Kötődés

47. fejezet

Valahol az ébrenlét és az álom között lebegek. Amikor kinyitom a szemem, odakint már világos van. Túlságosan világos. A kezembe veszem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő, de amikor fel akarom éleszteni, rájövök, hogy le van merülve. Tegnap hajnali egyig beszéltünk Lucasszal telefonon. Ma van az utolsó tanítási nap a tavaszi szünet előtt, ezért remélem, a tanárok nem tartogatnak nekünk meglepetés teszteket, mert az agyam épp hulla fáradtan rogyik vissza a párnák közé.

Felteszem a mobilomat a töltőjére, de annyira le van merülve, hogy beletelik egy kis időbe, mire életre tudom kelteni. A telefonom órája szerint alig tíz percem maradt elkészülni, ha nem akarok elkésni, így szélsebesen kipattanok az ágyból, és a szekrényemhez szaladok. Találok egy inget, de szoknyát sehol. Bosszankodva rohanok be a mosószobába, közben a gombokkal vacakolok. Odabent egy hatalmas halom ruhát találok, ami mind vasalásra vár. Szétzilálom az egészet, mire végre ráakadok egy egyen szoknyára. Néhány ruha a földre esik, azokat felnyalábolom, és visszadobom a kupac tetejére. Julie meg fog ölni, ha ezt meglátja.

A hajamat persze szerencsésen elaludtam, így elöl enyhén feláll. Kétszer áthúzom rajta a fésűt, de másra már tényleg nem maradt időm. Megmosom a fogamat, aztán felkapom a hátizsákom, és kirohanok a szobámból. Az utolsó két lépcsőfokot kihagyom, és hangosan csattanva ugrom le a földszintre.

Amikor beszaladok a konyhába, George épp az aznapi újságba van merülve, és a kávéját kortyolgatja. Julie-t sehol sem látom, mostanában már korán elmegy itthonról. A bátyámhoz szaladok, és puszit nyomok az arcára. Ebben a pillanatban odakintről hangos dudálás hallatszik, így mindketten felkapjuk a fejünket. Újabb dudálás harsan, sokkal hosszabb, mint az előző, így szaladni kezdek az ajtó felé.

- Szép napot, bratyó! Délután sietek haza! – kiáltok hátra a vállam felett.

- Kitartást! Délután már tavaszi szünet – szól utánam, én meg mosolyogva kirohanok az ajtón.

J. J. türelmetlenül toporog az autója mellett. Bosszúsan az órájára mutogat.

- Gyerünk már, szedd a lábad! Mind elkésünk! – sürget idegesen, mire a kocsihoz rohanok, és szabályosan bevetődök hátulra. Campbell idétlenül vigyorog rám.

- Jó reggelt, szépségem! – hajbókol.

- Szállj le róla, Campbell! – Lucas fordul hátra az anyós ülésről. Eddig fel sem tűnt, hogy ő is itt van.

- Szia, Bailey – köszönök neki is. Próbálok minél természetesebben beszélni, több-kevesebb sikerrel.

- Szia, Effie – mosolyog rám.

Szerencsére J. J. épp el van foglalva azzal, hogy bosszankodjon, különben biztosan észrevette volna, hogy Lucas túlságosan bensőségesen ejti ki a nevemet. Kapkodva bekapcsolja a biztonsági övét, és kifarolunk a felhajtónkról.

- Próbáltalak hívni, de elérhetetlen vagy – mondja J. J. mérgesen. - Elfelejtetted, hogy felveszlek?

- Sajnálom. Lemerült a telefonom.

- Mostanában elég sok mindent elfelejtesz. Totál szétszórt lettél – morogja tovább.

- Ja, pont úgy viselkedsz, mint J. J., amikor beleszeretett Cassie-be. Hetekig rózsaszín köd volt az agyában. – Érzem, hogy az arcom égni kezd, ezért lehajtom a fejemet, és a hajamat babrálom, mintha le akarnám simítani.

- Nem vagy vicces, Camp – puffog tovább a barátom. - Este is próbáltalak hívni, Eff, de folyton foglaltat jelzett.

- Öhm... igen, mert... mert Rose néni felhívott Londonból. Néha elfelejti, hogy itt öt órával több van – nevetek zavaromban.