Kötődés

24. fejezet

Nem sokkal a felszállás után hoznak némi üdítőt, majd kiosztják az ebédet is. Bailey egy szempillantás alatt belapátol mindent. Felajánlom neki a desszertemet, amit elfogad, és néhány falat után elpusztítja azt is. Mintha csak J. J.-t látnám. Oh, jut is eszembe. Bizony tartozom a barátomnak egy kisebb magyarázattal az előző estével kapcsolatban, de ráérek kitalálni valami elfogadható indokot, ha már Londonban leszek.

Miután elviszik a tálcáinkat, Bailey-vel helyet cserélünk, így ő ül az ablaknál, amíg odakint elég fény van ahhoz, hogy tudjon rajzolni. Ceruzarajzot készít a mamájáról, emlékezetből. Néhányszor azon kapom, hogy csak maga elé bámul, és gondolkozik.

Úgy látszik, tegnap este végre előrelépés történt a barátságunkban, mert hónapok óta most először érzem úgy, hogy végre eltűnt közülünk az a dolog, ami eddig elbarikádozott minket egymástól. Azt hiszem, ez azért van, mert végre nem kell a titkainkat rejtegetnünk a másik elől, és így egyikünket sem aggasztja tovább a bizonytalanság és a kétely. Tisztában vagyok azzal, hogy nem fog egyik napról a másikra elmúlni az az érzés, amit Reed és a pofon miatt érzek, de az, hogy végre Bailey is tud róla, valahogy egy mázsás súlyt vett le a vállamról. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen közel állok hozzá, Bailey-nél jobb barátot nem is kívánhatna magának az ember. Mindig odaadóan viselkedik velem, és minden barátja felé áldozatkész, legyen szó bármiről is. Igazából nem is beszélünk sokat, amíg rajzol, mégis a csend most kényelmes számomra. Megnyugtató nézni, ahogy rajzol.

Néhány óra múlva sajnos már nincs elegendő fény ahhoz, hogy tovább tudjon rajzolni, így akasztófát kezdünk játszani, hogy elüssük az időt. Híres focisták neveit adjuk fel egymásnak. A legtöbbet persze néhány betű után kitaláljuk, és hangosan nevetünk egymáson.

- Rendben. Következő – mondom, majd meghúzom a betűk helyét. Magamban kuncogok, ezt biztos, nem fogja kitalálni.

- Don Hudson! – vágja rá, amikor kész az összes vonal. Megbotránkozva nézek rá.

- Ezt meg...?

- Harmincöttől negyvenötig volt szélső elkapó – vágja rá. Hitetlenkedve nézek rá, majd elnevetem magam. A szívem hevesen kezd verni, amikor ő is hangosan felnevet.

- Nem hiszem el, hogy ennyiből kitaláltad! – nyavalygok.

- Könnyű volt. Nem sok három betűs játékos van.

- Nem? Joe Montana , Jim Brown... – kezdem sorolni.

- A vezetéknevek betűinek száma nem stimmel egyiknél sem. Amúgy meg már akkor tudtam, kire gondolsz, amikor elkezdted meghúzni a vonalakat. Elég kifejező tud lenni az arcod.

Játékosan meglököm a vállát, aztán átadom neki a papírt. Egy kis ideig gondolkozik, majd somolyogva meghúzza a vonalakat. Összehúzott szemmel nézek rá.

- 'a' - mondom randomra, mire mosolyogva meghúzza az akasztófa alját.

- Akkor 'e'. – Erre beír két 'e' betűt is, mindkét névbe egyet-egyet.

- Jerry Rice? Most komolyan? Ennyire alábecsülöd a képességeimet? – hőbörgök. Megrántja a vállát, és csak nevet rajtam.

Amikor az utaskísérők elkezdik lehúzni az összes sötétítőt, befejezzük a játékot. Ahogy a gép belsejét sötétség veszi körbe, a szemeim elnehezednek. A múlt éjszaka nem volt részünk valami sok alvásban. Bailey elindít egy filmet, míg én lassan a szendergésből mély álomba merülök.