Kötődés

11. fejezet

Hihetetlen, de már egy hét is eltelt az esésem óta. A bordáim egészen rendbe jöttek, a lila foltok elhalványultak, és a levegővétel sem szúr már annyira. A fejem viszont nincs túl jól. Vagyis hol jobb, hol rosszabb. Tegnap majdnem behánytam a lánymosdóban, mert szédülni kezdtem a második óra után. A fiúk úgy kezelnek, mint egy hímes tojást, amivel kezdenek az idegeimre menni.

Az MRI vizsgálat, amire Dr. Noake hívott vissza, nem mutatott ki semmi rendelleneset, hála az égnek. George épp eleget aggódott már miattam, nem akartam, hogy ennél többet kelljen elviselnie. Mégis, azóta a folytonos aggodalmaskodásával lassan ő is az agyamra megy. Tudom, hogy csak félt, de most nem tizenegy vagyok, mint a múltkor. Reggel úgy kellett kilökdösnöm őket a házból Julie-val. Megszoktam már, hogy hétvégén sokszor elutaznak, hol a meccsek, hol egyéb teendők miatt, és attól, hogy egy kicsit bevertem a fejemet, még tudok magamra vigyázni.

Amikor elmondtam a rögbi csapatnak, hogy egy ideig nem játszhatok, mind nagyon csüggedtek voltak. Úgy érzem, cserbenhagytam őket. Ha nem hagytam volna elterelni a figyelmemet, ez nem történt volna meg, de erről hallgatok, mert még csak az kéne, hogy Bailey rájöjjön, és lelkiismeret furdalást keltsen benne a dolog.

A suliban szolidaritásból vagy mit tudom én, miért, de senki nem mer beszólni az Elice indította pletyka miatt, legalábbis személyesen nem. Azért a szekrényem minden reggelre tele van papírfecnikkel, de az nem érdekel különösebben.

Ma délután kint voltam a srácok meccsén. Úgy volt, hogy utána az alagsorunkban filmezünk, de Bailey-nek az apja elrendelte, hogy át kell mennie hozzá, mert beszélni akar vele, J. J. pedig Cassie-vel úgy döntött, kihasználják az alkalmat, és elmentek kettesben vacsizni, így egyedül hazajöttem. A hangos zene miatt csak megfájdulna a fejem, és a doki szerint amúgy is pihennem kell, így nem is bánom, hogy itthon tölthetem a péntek estémet.

Megnézem a kedvenc krimi sorozatom legújabb részét, és mire vége lesz, már majdnem tizenegy óra van. Felmegyek az emeletre, és lefekvéshez kezdek készülődni. Már épp kezdeném levenni a ruháimat, amikor a telefonom rezegni kezd az éjjeli szekrényemen. Bailey neve jelenik meg a kijelzőn. Nem jellemző rá, hogy ilyen későn hívjon, ezért aggódni kezdek. Remélem nincs semmi baja.

- Effie? Effie, gyere ide Bailey-hez! Baj van!

A bejövő hívás Bailey telefonjáról érkezett, de nem ő beszél a másik oldalon, hanem meglepetésemre J. J.. Hogy került egyáltalán Bailey társaságába? Meg sem tudok szólalni, mert zörgést hallok, majd Parker kiabál bele a telefonba a háttérből.

- Effie? ...gyere ide... mert... vészhelyzet Bailey-vel... – A vonal nagyon recseg, alig értek néhány szót abból, amit mondott.

- J. J., mi történt? – kérdezem szinte hisztérikusan.

- Szüksége van rád... - kiabálja J. J., majd a vonal váratlanul megszakad.

Visszarángatom magamra a pólómat, és őrültek módjára szaladok le a földszintre. Felkapom a kulcsokat az ajtó melletti asztalról, és bevágódom a kocsimba. Jócskán a sebességhatár felett hajtok Bailey lakásához. A szívem annyira zakatol, hogy alig kapok levegőt.

Kiugrom az autóból, és már a lépcső felénél járok, amikor eszembe jut lezárni az ajtókat. A tenyeremmel verem Bailey ajtaját, ami szinte azonnal ki is nyílik. Parker áll meglepetten az ajtóban. Szinte félrelököm szegényt, majd berohanok a kicsiny lakásba. J. J. a nappaliban ül a mini kanapén, és a tenyerébe hajtja a fejét, de elsőre úgy tűnik, semmi baja.