Kötődés

52. fejezet

Délután kettő óra van. A kocsiút a nyaralótól hazáig rettenetesen hosszúnak tűnt. Szerencsére senkinek nem tűnt fel a némaságom, sőt Campbell még viccelődött is, hogy Lucas távolléte miatt vagyok ilyen szerencsétlen hangulatban. Ez részben igaz is, de az agykapacitásom legnagyobb részét mégis a Reed okozta gondok uralják jelenleg.

A ház üres és néma, amikor megérkezem, George és Julie majd csak később érnek haza. A lábamon lévő seb lüktetni kezd, ezért a táskám kipakolását későbbre halasztom. Legszívesebben eldőlnék az ágyamon, de tudom, hogy akkor azonnal Reed fenyegetőzésén kezdenék el agyalni, és szépen lassan az őrületbe kergetném magamat vele. A gyomrom a telefonhívása óta vacakol, és mióta eldöntöttem, hogy elmegyek a találkozóra, az evésre gondolni sem tudok. Nem fogom megadni neki azt, amit akar, de nem engedhetem, hogy szétküldje azokat a képeket, mert az tönkreteheti Lucas jövőjét. Bárhogyan is, de meg kell oldanom ezt a dolgot anélkül, hogy Lucas tudomást szerezne róla. Viszont már csak a gondolattól is, hogy beszélnem kell Reeddel, a rosszullét környékez. Most azonban nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy összeroppanjak. Lucas hamarosan haza fog érni, és ha nem szedem össze magamat, akkor azonnal rá fog jönni, hogy valami nem stimmel.

Figyelemelterelés gyanánt ráveszem magam, hogy elővegyem a Zabhegyezőt. A szünet után, le kell majd adnom belőle egy esszét, így ez jó indok, hogy eltereljem a gondolataimat. Kiülök az erkélyre, amit az ideköltözésünk óta csak egyszer tettem meg még hónapokkal ezelőtt J. J.-vel. A levegő majd jót fog tenni a hangulatomnak. Rákényszerítem magamat, hogy oda is figyeljek a szövegre. Már csak úgy ötven oldal van vissza, de körülbelül a tizedik után érezni kezdem, hogy a szemeim le-lecsukódnak.

Arra ébredek fel, hogy az arcomat égeti a nap. A gyomrom hangosan korogni kezd, ekkor jövök rá, hogy ma még semmit sem ettem, pedig a telefonom szerint délután fél négy van. Főzési kedv híján zabpelyhet eszek, de néhány falat után hányingerem támad, ezért inkább hagyom az egészet.

Úgy döntök, hogy átmegyek J. J.-hez, talán az általános jókedve segít majd elfeledtetni a gondokat egy kis időre. Becsöngetek, de amikor a mamája nyit ajtót, nagyon meglepődöm. J. J. szülei a legtöbbször még ünnepnapokon is dolgoznak.

- Oh, Effie, drágám! J. J. még nincs itthon. Cassie szüleinél ebédelnek – mondja, de közben látom, hogy alaposan szemügyre vesz. - Jól vagy?

- Persze. Csak... Majd később visszanézek.

- Ha van kedved, gyere be nyugodtan – ajánlja fel kedvesen, mielőtt otthagyhatnám. – Épp vacsorát főzök, segíthetnél. – A hangja kedves és invitáló, és ettől melegség jár át. Szükségem van némi figyelemelterelésre, így biccentek, és beljebb lépek a házba.

Mrs. Williams egyenesen a konyhába vezet, és megkér, hogy segítsek neki krumplit pucolni.

- Azért vagy így letörve, mert Bailey elutazott, igaz-e? Mikor is jön meg? – kérdezi, Mrs. Williams beszélgetést kezdeményezve. Látom J. J. pletykásabb, mint gondoltam, ha a mamájának máris bejelentette a dolgot rólunk.

- Majd csak holnap este – válaszolom. - Mióta elment, nem tudtunk beszélni, arrafelé nem valami jó a szolgáltatás.

- Ismerem őt is és az apját is, mióta négy éve ideköltöztek. Bailey állandóan nálunk lógott. Már akkor sem jött ki valami jól az apjával. A fiammal folyton azt a labdát dobálták a hátsó kertben. – Mrs. Williams ábrándozva néz maga elé, aztán elmosolyodik a kellemes emlék felidézése közben.

- Köszönöm, Mrs. Williams... – egy pillanatra kérdőn néz rám, mire hozzáteszem –, hogy meghívott magukhoz vacsorázni. - Azt hiszem, látja rajtam, hogy a szavaim mögött több bújik meg egyszerű hálánál.