Kötődés

50. fejezet

- Készen állsz? – kérdezi, és a hangja most már magabiztos.

Rá akarom vágni, hogy nem, de helyette inkább csak bólintok, mert úgy érzem, ha megpróbálnék megszólalni, akkor vagy egyetlen szó sem jönne ki a számon, vagy egyszerre minden. Elárasztanak az érzelmek, és forgószélként kavarognak bennem a kívánságok. Úgy érzem, a barátságunkat J. J.-vel jelenleg egy papírszalag tartja össze, ami a rángatástól bármelyik pillanatban elszakadhat.

Lucas csendesen vezet le a lépcsőn. Remegek, ahogy mindketten a konyhaajtóhoz lépünk. Lassan nyúlok a kilincsért, megragadok minden pillanatot az időhúzásra. Odabentről több hang szűrődik ki.

- Túl régóta bent vannak. Szerintem most is épp csinálják – mondja idétlenül Campbell. Egyáltalán miért van ő itt?

Amikor kinyitom az ajtót, a térdem megremeg. Ha eddig nem éreztem magam zavarban vagy megalázottan, hát most már biztosan. Végül is az imént a legjobb barátom egy szál bugyiban kapott rajta, hogy épp Lucas alatt fekszem, és arra készültünk, hogy lefeküdjünk egymással. Vajon megtörtént volna, ha J. J. nem nyit ránk? Leállítom magamat, ezeknek a gondolatoknak most totál nincs itt a helyük. Főleg, hogy Campbell idétlenül vigyorog ránk a konyhapult mögül. Parker, azt hiszem, zavarban van, hogy bele lett vonva ebbe a kínos dologba, talán még Scott tűnik a legnyugodtabbnak. J. J. viszont tajtékzik a dühtől. Csak ők négyen vannak itt, gondolom, J. J. hívta ide őket. Szerencsére a többiek még nem értek vissza az éjszakai fürdőzésből vagy akármit is csinálnak éppen.

A hajam valószínűleg kócos, festék kenődött szét az egész testemen, és látom, hogy mindenki pontosan tudja, hogy mit csináltunk odafent. Lucas félig elém áll, a teste védelmezőn eltakar.

- Hello! – köszönök bátortalanul, csakhogy megbontsam a kialakult rettentő kínos csendet.

J. J. ránk kapja a tekintetét, mire inkább a földet kezdem bámulni.

- Valami magyarázatot várok! – fakad ki, és felpattan a bárszékről. Ahogy felegyenesedik, most még magasabbnak tűnik. A testtartása pontosan George-ra emlékeztet.

- Mi csak... - kezdenék bele, de elakad a szavam. Semmi értelmes magyarázat nem jut az eszembe.

- Mégis mióta folyik ez köztetek? – kérdezi felháborodottan.

- Sajnálom... – próbálkozom megint, de J. J. dühösen közbeszól.

- Mióta? – kiabál rám.

- J. J., elég. Állj le! – szól rá Lucas figyelmeztetően, de nem emeli fel a hangját. Annyi mindent köszönhetek J. J.-nek, egyáltalán nem érdemelte meg, hogy ezt csináljam vele.

- Csak azt akarom tudni, hogy ez csak valami egyszeri dolognak indult, vagy már hazudoztok nekem egy ideje. – Beszéd közben karba teszi a kezét a megfeszített mellkasa előtt.

- Úgy egy hónapja kezdődött – válaszolom meg a kérdést, bár a hangom karcos. J. J. felnevet, de az egész rettenetesen cinikus.

- Szóval a két legközelebbi barátom összejött egymással, úgy egy hónapja – idézi a szavaimat gúnyosan -, és egyikük sem érezte úgy, hogy el kellene mondania nekem?

Mindenkinek nagyon kellemetlen ez az egész helyzet. Tudom, hogy J. J. átverve érzi magát, de legalább nem rohant el. Attól, hogy ő most is itt van, és a maga módján próbálja megbeszélni velünk ezt a dolgot, csak még rosszabbul érzem magam. Még mindig tanácstalanul állok a kezemet tördelve félig Lucas teste mögé rejtőzve, és fogalmam sincs, milyen magyarázattal tudnék szolgálni, amitől megnyugodna. Miután lemondóan elfordítja rólam a szemét, Lucashoz kezd beszélni.