Kötődés

54. fejezet

- Miről beszél? – kérdezem értetlenül, és elhúzom tőle a kezemet.

- Seth Reed feljelentést akar tenni ellened, amiért betörted az orrát. A csapatommal kidolgoztunk néhány különböző forgatókönyvet, ami neked és Mr. Reednek is működhet, és úgy néz ki, sikerült egyezségre jutnunk az ügyvédeivel. – Lydia elnézően néz rám, de ez mit sem változtat azon, amit most érzek.

- Ez meg mit jelent?

- Azt jelenti, Elisabeth, hogy Mr. Reed eltekint a testi sértéstől, és nem emel ellened vádat, ha te hasonlóképp teszel. Ha beleegyezel, akkor az egész dolog érvénytelen lesz, és mindketten szabadon távozhattok.

Hogyan történhetett meg az, hogy ide kerültem? Lydia az asztalra hajol, és lehalkítja a hangját:

- Ez egy kis város, Elisabeth, és mi jobb szeretünk barátokat mintsem ellenségeket szerezni. Fogadd el az ajánlatot, és szabadon távozhatsz.

Hogyan fogadhatnám el azt, hogy Reedet büntetlenül elengedik azok után, amit velem tett? Nem lehet, hogy ezt is megússza! Nem lehet igaz, hogy csak így megússza, hogy bántott, csak mert gazdag és vannak kapcsolatai. Hát ezért az alku?

- Hiába emelnék vádat ellene, soha nem kerülne börtönbe, igaz? Valószínűleg még csak közmunkát sem kapna.

Látom a rendőrnőn, hogy neki sem tetszik, amit mondok, de helyeslően biccent a fejével.

- Valószínűleg ez történne. - Lydia elmélyíti a hangját, ahogy folytatja. - Pénz beszél. A jó ügyvédek drágák, de elintézik, amit kell.

Végre bízni kezdtem abban, hogy ha őszinte leszek, és mindent bevallok, akkor végre helyrerázódnak a dolgok, és Reed megkapja méltó büntetését azért, amit tett. De nem is állhatnék messzebb a valóságtól. Reedet el fogják engedni, azok után, hogy megfenyegetett. Hogy megvert. Hogy megalázott.

Képtelen vagyok gondolkodni. A fejem hasogatásától nem tudok másra koncentrálni csak arra, hogy végre véget érjen ez a rémálom.

- Rendben. Nem emelek vádat. – A szavak égetik a torkomat. Összeszorítom a markomat, amit felsértett a beton, amikor Reed felpofozott, és elestem. – Elfogadom az alkut! – mondom sokkal határozottabban.

- Tudom, hogy mit jelent ez neked. És hidd el, nekem sem tetszik – mondja Lydia sokkal nyugodtabban. – De legalább szabadon távozhatsz. Nem kerül nyilvántartásba az ügy, nem lesz hatással a jövődre.

- Mi lesz a képpel? – kérdezem, és vetek egy pillantást a közöttünk heverő fotóra.

- Mindent elkövetünk, hogy eltűntessük őket. A fiúk már dolgoznak rajta, de az éjszaka közepén korlátozott a kapacitásunk. Holnap egy egész csapatot ráállítunk az ügyre, ígérem. – Azzal visszacsúsztatja a képet a borítékba, mintha ezzel a dolgot semmissé lehetne tenni. - Addig is, van valaki, akit felhívhatunk? Van hova hazamenned? – kérdezi, és együttérzőn néz rám.

Mivel George és Julie nincsenek a városban, ezért megkérem, hogy hívja fel Lucast. El sem tudom képzelni, mit hihet, mi történt velem. A telefonom és a kocsim, gondolom, még mindig a suli előtt van. Lydia megígéri, hogy előkeríti nekem őt.

Amíg arra várok, hogy Lucas eljöjjön értem, alá kell írnom egy nyilatkozatot, amiben megígérem, hogy nem emelek vádat Reed ellen, majd a kezembe nyomnak egy hasonló okmányt, amiben Reed állítja rám vonatkozóan ugyanezt. Legszívesebben ordítanék dühömben és tehetetlenségemben, hogy ennyivel megússza, de annyira fáradt és kimerült vagyok, hogy be kell látnom, egyelőre mást nem tehetek. Majd holnap, tiszta fejjel újraveszem a lehetőségeimet. Addig is, semmi másra nem vágyom csak, hogy Lucas végre megöleljen.