Kötődés

16. fejezet

A kocsiban a fejemet fáradtan az ablaknak döntöm. Odakint még mindig sötét van.

- Hazavigyelek vagy...? – kérdezi esetlenül Bailey.

- Ne, kérlek – vágom rá gyorsan. - Lehetne, hogy nálad maradjak?

- Persze, nálam alhatsz. - Megkönnyebbülök a válaszától. Nem tudnék most hazamenni. Ki kell aludnom magam, mielőtt George elé kerülök.

- Ne haragudj az apám miatt – mondja, de közben elindítja az autót.

- Semmi gond – sóhajtom fáradtan. - Legalább már értem, miért vagy olyan rossz véleménnyel róla.

- Mondott valamit? – kérdezi talán kissé idegesen.

- Semmit. Tényleg, semmi különöset.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád, hogy egy barom – válaszolom meggondolatlanul, aztán elszégyellem magam. Bailey-re sandítok, aki próbálja nem elnevetni magát, mire én is elmosolyodom. – Sajnálom, hogy az apád nem látja, hogy mennyire rendes srác vagy – mondom halkan, de Bailey erre az út felé fordítja a fejét, és eltekeri a kormányt.

Nehézkesen mászom fel a lépcsőn, fáj az oldalam az eséstől. Bailey kinyitja az ajtót, és felkapcsolja a lámpát. Esetlenül megállok a nappali közepén. Jártam már itt, most viszont nagyon zavarban vagyok, hiszen mégiscsak itt akarom tölteni az éjszakát. Még mindig a jelmezem van rajtam, ami sárosan tapad rám. Azt hiszem, az alkohol hatása már nagyrészt elmúlt, így ismét visszatértek a gátlásaim is.

- Én csak... én szeretnék lefürödni, ha nem gond. – Megemelem a piszkos szoknyám alját, a térdem és a lábszáram csupa sár.

- Persze – kap észbe ő is, és zavartan a hajába fúrja az ujjait.

- Gyere, adok tiszta ruhát – azzal elindul a hálószobája felé.

Illedelmesen megállok az ajtóban, és nézem, ahogy zavartan feltúrja a fiókját egy tiszta póló után.

- A nadrágjaim túl nagyok rád, nem gond ha... ha az egyik alsómat...

- Nem gond – vágom rá, így a kezembe nyomja az egyik bokszerét, de jóformán helyettem a mellettem lévő falat bámulja.

Bemegyek a fürdőbe a ruhákkal a kezemben, Bailey pedig elővesz egy tiszta törölközőt, és azt is odaadja.

- Szükséged van még valamire? – kérdezi.

Leteszem a ruhákat a szennyeskosár tetejére, és kényelmetlenül feszengek, amikor rájövök, hogy egyedül nem fogom tudni levenni a fűzőt, amit Cassie rám adott. Nem tudom, mikor fog már végre véget érni a megaláztatásom.

- Egyedül nem tudom levenni a fűzőt. - Nem fordulok meg, amikor beszélni kezdek hozzá, mert nem tudnék a szemébe nézni. – Segítenél? – kérdezem, és elhúzom a hajamat a hátamról.

- Mit csináljak? – kérdezi feszengve.

- Van egy csomó a közepén, azt old ki. – A hangom erős és tárgyilagos marad, így Bailey megmozdul és teszi, amit mondok. Máris érzem, hogy egy kicsit meglazul a fűző. - És most old ki azt is, ami az alján van – kérem, de nem történik semmi. Bailey hezitál.

- De... de az alja a szoknyád alatt van... - mondja zavartan.

- Csak... csak told le... told le a szoknyám. - Ég az arcom, nem hiszem el, hogy kimondtam előtte ezeket a szavakat.