Kötődés

17. fejezet

Reggel fájdalmasan nehéznek érzem magam. Az ébresztőórám kíméletlenül csörög, így kénytelen vagyok kivonszolni magam a fürdőbe, ami szinte fizikailag fáj, és ma nem csak képletesen. Az arccsontom, ha lehet, ma még lilább, mint tegnap, és a szám sarka be is van duzzadva. Már látom, hogy ezen semmilyen alapozó nem fog tudni segíteni.

Addig húzom az időt, amíg csak lehet, az utolsó pillanatban akarok csak az órámra érni. Nem szeretnék senkivel sem összefutni, vagy kérdésekre válaszolni a szombat estével kapcsolatban. Így is elég gáz, hogy az arcom bal fele be van lilulva, és emiatt egy csomóan megbámulnak.

Az első órám angol lenne, de amikor a szekrényemhez megyek, a hangosbemondóban Hallmann igazgató recsegő hangja szólal meg, és minden végzős diákot az ebédlőbe rendel. Letörten megrázom a fejem. Mintha ez lenne a büntetésem mindenért, amit a hétvégén elkövettem. Visszatuszkolom a könyveimet, becsapom a szekrényem ajtaját, és lehajtott fejjel elindulok az ebédlőbe.

Pontosan a becsöngetés pillanatáig várok, hogy bemenjek, így amikor leülök J. J. mellé, egyszerűen figyelmen kívül hagyom az értetlen tekintetét. Bailey nincs itt, amin meg sem lepődök. Mióta a mamája beteg, egyre többször lógja el az óráit, hiába kértem, hogy ne tegye. Igazából azután, ami szombat este történt, nem hiszem, hogy valaha is számon kérhetek tőle bármi ilyet. J. J. aggodalmas kifejezéssel nézi végig, ahogy elhelyezkedem mellette, de igyekszem a hajamat az arcom előtt tartani, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy mennyire szarul nézek ki. Látom rajta, hogy beszélni akar velem, és hogy egymillió kérdése van, de Cassie a karjára teszi a kezét, és egy jelentőségteljes pillantással belé fojtja a szót. Így legalább az igazgató beszéde végéig nyertem magamnak némi időt. A szekrényemen lévő cédulák mennyiségéből ítélve a pletyka már beindult, így szinte biztos, hogy hallott már valamit, különben nem nézne így rám. Viszont, hogy mennyit és mit tud, az rejtély, bár gondolom, a sebek az arcomon elég beszédesek. Rettegek, hogy valaki rájön, hogy nem elestem, hanem megütöttek.

Lehajtom a fejem, de óvatosan körbefuttatom a tekintetemet a termen. Nem csak Bailey nincs itt, hanem hála égnek Reed sem tolta ide a képét. Örülök, hogy magántanuló, és remélem, hogy soha többet nem kell találkoznom vele.

Az igazgató az egyetemi jelentkezési határidőkről és a végzős bálról beszél. Próbálok lejegyzetelni mindent, amit mond, habár a gondolataim teljesen máshol járnak. Tegnap túlságosan lefoglalt az, hogy George miatt aggódtam, most viszont az egész lényemet átjárja a szégyen és a rettenetes bűntudat. A sok hazugság, amit a számomra legfontosabb embereknek mondtam, szinte fojtogatnak. Azon gondolkozom, hol rontottam el. Ha nem rángatom Reed karját, talán nem ütött volna meg. Ha egyszerűen nemet mondta volna neki a táncra, lehet, hogy utánam sem jön. A jegyzetfüzetemet bámulom, és talánokon meg a lehetséges kimeneteleken gondolkozom, amikor J. J. egy papírcédulát tol elém. Óvatosan kinyitom, nehogy bárki észrevegye.

„ Tényleg lefeküdtél Seth Reeddel szombaton?"

A gyomrom bukfencet hány. Erre nem számítottam. Fantasztikus, én lettem az iskola visszatérő lotyója. J. J.-re nézek, de meg is bánom. Az, hogy mérges rám, még enyhe kifejezés. Összegyűröm a cetlit, és a markomba szorítom. Remeg a kezem a tehetetlen méregtől. Megint rásandítok, ő még mindig kérdőn engem bámul. Felhúzza a szemöldökét. „Miért?" - olvasom le néma szájáról. Elfordítom a fejem, és a tenyerembe temetem az arcomat. Miért kell ennek velem történnie?

Amikor az igazgató végez, olyan gyorsan kapom fel a táskámat, hogy J. J.-nek alkalma se legyen megállítani. Viszont akárhogy is próbálok elmenekülni, utolér a folyosón, és félrevon egy sarokban. Addig bámul rám némán, amíg rá nem emelem a tekintetemet. Egy pillanatig döbbenten bámulja a számat és az arcomat, majd kitör belőle a szó: