Kötődés

40. fejezet

A szívem még mindig hevesen ver, ahogy belépek a házba. Visszafordulok Lucas felé, mielőtt becsuknám az ajtót. Már a kocsijában ül, de még mindig engem figyel a kormány mögül. Intek neki, majd ráveszem magamat, hogy bemenjek. A ház teljesen üres, George-ék majd csak délután jönnek haza Orlandóból. Hihetetlenül kimerültnek érzem magamat. Az a két óra alvás a kocsimban múlt éjszaka nem segített valami sokat, és mióta Elice felpofozott, a fejem hasogatni kezdett. Onnantól, hogy eljöttem a suliból, egészen addig, hogy leültem Lucas ajtaja elé, minden totál homályos. Úgy esem be az ágyamba, mint egy merev farönk. Keresztben dőlök el, csak arra maradt energiám, hogy lerúgjam a lábamról a cipőmet, aztán azonnal el is alszom.

~

Hirtelen kapom fel a fejemet, ami eddig enyhén a takaróba fúrva hevert. A hasamon fekszem egy furcsa kicsavart pózban. Nyöszörögni kezdek, mert a nyakam megrándult a hirtelen mozdulattól. Miközben a fájó izmot masszírozgatom, körbenézek a szobámban, a zaj forrását keresem, amire felriadtam. Már épp kezdem azt hinni, csak álmodtam, amikor megcsörren a telefonom, jelezve, hogy üzenetet kaptam.

Bailey: Lent vagyok. Beengedsz? L.

Nem fecsérelem az időmet arra, hogy válaszoljak neki, inkább gyorsan felugrom, és már szaladok is le a lépcsőn. Hátrasimítom a hajamat, ami bizonyára borzasztóan áll a délutáni szunyókálástól, de ennél most úgysem tehetek többet. Gyorsan felrántom az ajtót. Valóban ő áll velem szemben, de nem látom az arcát, mert egy hatalmas dobozt tart a kezében, ami teljesen eltakarja.

- Szia! – köszönök neki, azt hiszem, kissé zavarban vagyok.

- Letehetem ezt a szobádban? Megtévesztően nehéz – néz ki a doboz mögül.

- Persze, gyere! - Intek a kezemmel, hogy jöjjön be.

Felmegyünk az emeletre. Nagy nehezen befurakszik a dobozzal az ajtómon, és leteszi a szőnyegre az ágyam lábához. Hangos huppanással ér földet, így valószínűleg valami nehéz lehet benne. Megállok mögötte, így amikor megfordul, hirtelen túl közel találjuk magunkat a másikhoz. Ő féloldalasan elmosolyodik, míg én próbálok normálisan levegőt venni. Hiszen ő még mindig Lucas. Semmi okom rá, hogy izgulni kezdjek.

- Mi van benne? – érdeklődöm, és visszafordulok a csomag felé.

- Hoztam neked egy kis meglepetést.

Amúgy semmiség. Néhány bakelit lemez.

- Nagyon rendes tőled – mutatok a dobozra. Megvakargatja a haját a tarkóján. Tudom, hogy zavarban van, akárcsak én.

Lehuppanok a földre, és kinyitom a dobozt. A tartalma meghökkent. Régi jazz klasszikusok lemezei vannak benne, mégpedig hihetetlen mennyiségben. Itt hever előttem Billie Holliday, Johnny Hartman, Ella Fitzgerald és a személyes kedvencem Frank Sinatra egész pályafutása. Amikor megfordulok, elhűlve nézek fel Lucasra, aki zsebre tett kézzel várja a reakcióm. A vállai hátrafeszülnek, közben a sarkán himbálódzik, egyértelmű, hogy izgatott.

- Ez itt mind... hihetetlen. Köszönöm, hogy áthoztad. – Felkelek a földről, és kiveszek a dobozból egy Sinatra lemezt, majd felteszem a lejátszóra. A tű sercegni kezd a lemezen, majd az énekes kellemes, búgó hangja tölti be a szobát.

Megfordulok és Lucasra nézek. A kezemmel az asztal szélének támaszkodom a hátam mögött. Izgatott vagyok, hogy itt van a szobámban. Ő elmosolyodik, közben le sem véve rólam a szemét az ágyamig araszol. Lerúgja a cipőjét, és lazán hátradől, így elterül az ágyamon. Mosolyogva figyelem, ahogy a feje mögött összekulcsolja a kezét, és felszabadultan felsóhajt.