Kötődés

25. fejezet

- Effie, várj! Nem értelek! – állít meg Bailey a vonal túlsó végén.

- Eljöttem otthonról... – mondom hisztérikusan.

- Várj, autóban vagy? Te vezetsz? – kérdezi meghökkenve. – Effie, azonnal húzódj le az út szélére! – utasít határozottan, a hangja kétségbeesetté válik.

Teszem, amit kér, és lehúzódom az útszélére, aztán leállítom az autót. A homlokomat a kormányra hajtom, mert megfájdult a fejem.

- Megálltál? Effie, ott vagy még? – kiabálja idegesen.

- Igen – vinnyogom.

- Jó, jó. Akkor most meséld el, mi történt, csak lassabban. – A hangja lenyugszik, ettől egy kicsit én is.

- Eljöttem, mert nem bírtam tovább ott maradni – válaszolom, de alig tudok beszélni, mert remegek, mint egy újszülött őzgida.

Mégis mi történik velem? Hat évig kibírtam anélkül, hogy egyetlen könnycseppet kellett volna hullatnom bármi miatt, most pedig állandóan ellene kell küzdenem. Szinte marja a torkomat a sírás, de egy lelki parancs arra késztet, fojtsam el.

- Úgy vártam, hogy visszajöjjünk Londonba, hogy haza jöhessek. Azt hittem, hogy majd minden megint ugyanolyan lesz, de semmi sem ugyanolyan már. Ez már nem az otthonom. Nincs is otthonom. Sehova se tartozom.

- Effie, miért mondasz ilyeneket? Mi történt? – kérdezi Bailey kétségbeesetten.

- Azt kiabálta, hogy eltékozoltunk mindent, pedig csak azért adtuk el a házat, mert kellett a pénz, hogy ne adjanak gyámcsaládhoz, különben George sosem adta volna el, hiszen ott nőttünk fel!

- Ki kiabálta ezt? – kérdezi elszörnyedve. Veszek egy mély levegőt, mielőtt válaszolok.

- Jamie, a mama testvére.

- Effie, kérlek, nyugodj meg, hiszen ez hülyeség, egyáltalán nincs igaza...

- De igen, igaza van! – szólok közbe élesen. - Tényleg nincs otthonom – mondom elkeseredetten. – Szerinted miért nem tudom eldönteni, hol akarok továbbtanulni? Hát azért, mert nem tartozom sehova sem! – Hát tessék, kimondtam.

- Elisabeth, figyelj rám! – mondja határozottan. - Senki, érted, SENKI nem vádolhat ilyen dolgokkal. Nem tehettetek mást, nem a te hibád volt az, ami történt!

- Lucas... - mondom kétségbeesetten a nevét, de elcsuklik a hangom. Bailey a másik oldalon szinte hangosan zihál. Szinte látom magam előtt, ahogy fel-le járkál, és a tarkóján lévő hajába túr.

- Ellie, hallasz? Hol vagy? – kérdezi nyugtalanul. - Odamegyek hozzád!

Mióta a mama meghalt, soha senki nem hív már így, pedig annyira szerettem, amikor Ellie-nek becézett. Lucas szavaitól kapkodni kezdem a levegőt, és kifolyik a szememből két kövér könnycsepp, aztán még kettő, és hat év után először elsírom magamat. Kapkodva törölgetem az arcomat, de megállíthatatlanul törnek elő újabb könnycseppek. Olyan érzés, mintha a lelkem minden fájdalma kifolyna belőlem. Ide akar jönni hozzám? Mióta ezt kimondta, a szívem is belesajdul, annyira akarom, hogy itt legyen velem.

- Ide? – kérdezem remegve, biztos vagyok benne, hogy hallja a hangomon, hogy sírok.

- Innen London négy óra, ha sietek három és fél – hadarja gyorsan, és közben hallom, hogy zörög a háttérben, valószínűleg már a cipőjét veszi fel.