Kötődés

7. fejezet

- A fenébe, Effie, le kell lépnünk! – Gyorsan felugrik, és felhúz a földről, de én csak értetlenül nézek rá. – Valaki kihívta a rendőröket!

Váratlanul emberek kezdenek kirohanni a hátsó ajtón. Egy szempillantás alatt rettenetes káosz kerekedik, mindenki hangosan sikítozik, közben a háttérben a zene még mindig szörnyen hangosan dübörög. A ház mögötti sikátor gyorsan megtelik menekülő fiatalokkal. Bailey kézen ragad, és elkezd húzni a sikátor vége felé. Lélekszakadva rohanok utána. Más sem hiányzik, minthogy bekasznizzanak. Bailey behúz egy fa mögé.

- Mit csináljunk? – kérdezem remegve.

- Felhívom Campbellt. Nála van a kocsikulcs – mondja kapkodva. A telefont a füléhez emeli, de aztán hamar le is ereszti. – Ki van kapcsolva. Hívom J. J.-t.

De sajnos ő sem veszi fel. Bailey próbálja újra hívni a fiúkat, de közben megérkezik egy rendőrautó, így egyre neccesebb, hogy esetleg észrevesznek.

- Gyere! - Bailey megint kézen fog, és futni kezdünk.

Az egyik kezemmel a hátizsákom pántját szorítom, a másikkal pedig Bailey kezét. Addig szaladunk, amíg már nem hallani sem a zenét, sem a szirénát, és a menekülő sikolyok is elhalnak. Kifulladva állunk meg. A térdemre teszem a kezem, és hangosan kapkodom a levegőt.

- Azt hiszem, haza kell gyalogolnunk – lihegi Bailey.

Fogalmam sincs, hol vagyunk, vagy, hogy milyen messze lehetünk az otthonunktól. Már épp pánikolni kezdenék, amikor Bailey megnyugtatóan hozzáteszi:

- Kábé tíz háztömbnyire lakom. A kocsim is ott van. Ha odaértünk hazaviszlek.

- Akkor jobb, ha indulunk. – Bailey zsebre teszi a telefonját, és elindulunk hazafelé.

Egy ideig csak figyelem, ahogy a jobb kézfejét masszírozza.

- Fáj a kezed a focitól? - kérdezem.

- Néha begörcsöl, de nem a focitól. Inkább a rajz miatt.

- Sokat rajzolsz?

- Ha van rá időm – válaszolja. Látom, hogy most is szenes a kézfeje belső fele. – Néha elvállalok egy-két munkát is. Főleg illusztrációkat, kisebb dolgokat – mondja.

Ezt nem is tudtam. Jobban le lehet terhelve, mint azt én gondoltam. El sem tudom képzelni, mikor van erre ideje.

- Szeretsz itt élni Jacksonvillben? - töröm meg a csendet.

- Hát, nem is tudom. Azt hiszem, igen. Itt vannak a barátaim.

- Szívesebben lennél Angliában? Liverpoolban?

- Nem. És tutira nem. Ha meglesz az ösztöndíjam, akkor megyek a Brownra. Játszani fogok, amit szeretek, és végre koncentrálhatok a rajzolásra, amit mindig is akartam.

- Nem sok a foci és a többi egyszerre?

- A focival ösztöndíjat kaphatok, ami bejuttat az egyetemre, ahol rajzolni tanulhatok. Egyszerű. Ha nincs a foci, nincs egyetem, nincs rajzolás sem. De ne érts félre, imádok játszani. Csak jobb lenne, ha nem ez lenne az egyedüli lehetőségem.

Pontosan értem, amit mond. A rá nehezedő nyomás miatt, hogy jól teljesítsen, a foci ami eddig a hobbija volt, most egy sokkal magasabb szintre emelkedett a fontossági listáján.