Kötődés

38. fejezet

Lucas

Újra végighúzom a borotvát az arcomon, közben a tükörben nézem, ahogy az utolsó habcsík is eltűnik. Kimosom a csap alatt, és visszateszem a szekrénybe. Törölközőt veszek a kezembe, és megtörlöm vele az arcomat. A fehér anyagon egy piros vércsík hagy foltot. Talán azóta nem vágtam meg magamat, hogy életemben először borotválkoztam. Azt hiszem, az is az oka, hogy remeg a kezem az idegességtől, na meg a kialvatlanságtól. Az idejét sem tudom, hogy mikor aludtam utoljára egy rendeset. A különbség csak annyi, hogy a tegnap esti alváshiányom oka nem az volt, hogy anya vagy az egyetem miatt aggódtam. Két dolog járt folyamatosan a fejemben: Effie csókja, és az, ahogy a csókra reagált. Nem értem, hogy miért viselkedett utána olyan elutasítóan. Abból, ahogy a csókomat viszonozta, tudom, hogy közben ő is azt érezte, amit én, és totális szarság volt, amit utána előadott arról, hogy nem jelentett neki semmit. Nem volt tökéletes, sem az időzítés, sem az alkalom, de volt benne remény. Remény arra, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Egymást.

Sosem gondoltam volna, hogy csupán attól, hogy hozzám préselte az ajkait, képes leszek minden más gondot és problémát a háttérbe szorítani, de pontosan ez történt. Elfelejtettem mindent, amin eddig átmentünk, a veszekedéseket Ashley-vel, hogy anya beteg, vagy azt, hogy az apám egy totális szarzsák. Csak arra tudtam figyelni, ahogy a kezével a pólómat markolta, miközben közelebb húzott magához, még többre vágyakozva. Imádtam hallani a halk sóhajait a csókjaink között, ahogy levegő után kapkodott. És habár ő húzódott el először és szakította meg a csókot, láttam, ahogy a tekintete utána is újra és újra a számra siklott. Tudhattam volna, hogy a tegnap este átélt hihetetlen érzelmi magasság után, csakis mélyrepülés következhet.

A telefonom jelez, hogy üzenetet kaptam, mire majdnem elcsúszom a szőnyegen, ahogy kapkodva a mosdó melletti polchoz nyúlok érte. Nem hallottam Effie-ről már tegnap este óta, és hazudnék, ha azt mondanám, nem aggódom miatta, hiszen miután kiszállt a kocsimból, egyszerűen eltűnt a házban. Minden reményem elszáll, amikor látom, hogy nem ő, hanem J. J. küldött üzenetet.

J. J.: Reggelt, haver. Csak tudni akartam, hogy Effie veled ment-e suliba. Csak, mert már nincs otthon.

Megragadok egy törölközőt, majd megtörlöm a kezemet, és egy kézzel pötyögöm be a válaszomat.

Én: Nem, még el sem jöttem otthonról. Próbáltad a mobilját?

Nem akarok J. J.-nek szólni arról, hogy mi a tervem, még mielőtt bemegyek a suliba, legalábbis egyelőre biztosan nem. Amint elküldöm a válaszom, máris hívom Effie telefonját. Átmegyek a hálóba, leteszem az asztalomra a telefonom, és megnyomom a kihangosító gombot. Végzek az öltözködéssel, mire bejelentkezik a hangpostája.

- Francba – mormogom, ahogy kinyomom a hívást.

Felveszem a cipőmet, és megragadom a kocsim kulcsait az ajtó melletti asztalról. Bemászom a kormány mögé, és elindulok a belváros felé. Le kell zárnom ezt a dolgot tisztességesen

Ashley-vel, mielőtt bármibe is belekezdhetnék Effie-vel.

Hirtelen azon kapom magam, hogy Ashley és a haverjai iskola előtti gyülekező helye előtt állok.

- Bailey? – Hallom meg a nevemet, amint belépek a kávézóba. Ashley-t a barátai gyűrűjében találom. Néhányukat megismerem az őszi buli maratonjainkról. Az egyik srác, annak ellenére, hogy még reggel nyolc óra sincs, egy mini flaskát szorongat a kezében.

- Szia – köszönök neki, és a fejemmel bólintok a haverjai felé. – Nem bánjátok, ha elrabolom egy percre?

- Vidd csak – mondja az egyik lány, és flörtölve rám mosolyog.