⊒ A 38-as szektor ⊑

41. Mentő akció II.

Abban a pillanatban, amikor a ravasz meghúzásra kerül, felugrok a földről, és anya felé nyúlok. Túl messze van, ráadásul az öt férfiból kettő felém céloz. A golyók elől nem tudok elfutni, csak azt tudom tenni, hogy átrepüljenek rajtam. Azonban anyának nincs esélye. Az utolsó tized másodpercében, is felém néz, és döbbent fut végig az arcán, amiért itt lát engem. Nem hagyom, hogy ez legyen az utolsó lélegzetvétele. Becsukom a szemem, az életben maradásunkra koncentrálok, majd csend támad.

Csend, de nem a halál csöndje. Én legalább is élek. Kinyitom a szemem, és azt látom, hogy egy darab golyó sincs sem a levegőben, sem a földön, mi pedig sértetlenek vagyunk. Anyu és a katonák is értetlenül néznek egymásra. Itt az alkalmam. Odalépek hozzá, és megfogom a kezét.

- Mi történt? - kérdezi halkan - Hogy kerültél ide?

- Majd mindent elmondok, de most mennünk kell.

- Nem mennek sehová. - szólal fel a hang - Lőjenek még egyszer!

Újra töltik a táraikat, megint meghúzzák a ravaszt, de ezúttal engedem a golyókat átrepülni rajtunk, mivel anyagtalanok vagyunk. Anya felsikít, de mivel megint sértetlenek vagyunk, rám néz, és azt kérdezi.

- Ezt te csinálod? Az implantátumoddal?

- Igen. Nehogy elengedd a kezem.

Ekkor futásnak eredek. Utánunk lőnek, de mi átcsusszanunk az ajtón. Ott már várnak az engem üldöző őrök, de rajtuk is átmegyünk. Mindegy hányan állnak az utamban, én megmentem anyut. Az a szerencsénk, hogy a lezárás miatt, senki nem tud utánunk jönni a lézeren, így mindig leakad rólunk egy csoport. Balra futunk a folyosó végén, és megcélzom a kijáratot. Már egy csomó drón jön a nyomomban, mindenki ránk lő, aki csak meglát, de én rohanok rendíthetetlenül anyával a nyomomban. Végre kilépünk az udvarra, de ekkor megtorpanok. Egy hadsereg állja el az utamat, ráadásul Jeremy és a Nagykövet sehol sincs. Minden fegyver, plusz egy rakétavető is ránk szegeződik, de nem lőnek. Anya most meg sem szólal, de érzem a végtagjai remegését.

- Ne félj anyu. Kimentelek innen.

- Hogyan? - a hangja is akadozik, és kétséget áraszt.

- A zirgonok segítségével.

Pont, mikor ezt kimondom, lépteket hallok mögöttünk, ezért odafordulok. A szívem megkönnyebbül, mert Den és a Nagykövet az. Jeremyn is látom ugyan ezt, amikor ránk néz. Anya viszont megrémül a zirgon külseje láttán, de a férfi csak rá mosolyog.

- Kyro. Mondtam, hogy te ne gyere ide. - mondja nekem.

- Sajnálom, de muszáj volt.

- Te, ismered? - kérdezi anya - És beszél a nyelvünkön?

- A zirgonok nagykövete vagyok Rose. Kérem, ne féljen tőlem.

Válaszolja kedvesen, de anya csak bámul rá, és semmit nem ért. Ekkor elhalkul a sziréna, kivágódik mögöttünk az ajtó és újabb fegyveres férfiak özönlenek ki rajta.

- Fel a kezekkel, és eszközöket kikapcsolni!

Hallunk egy hangot a sereg felől, és megjelenik két fekete ruhás férfi. Ugyan úgy, mint a 188-ban. Mi nem engedelmeskedünk, hanem továbbra is egymás kezét szorítjuk. A nagykövet arca is elkomorodik, anya pedig ide-oda kapkodja a fejét.

- Most már nincs menekvés. Az embereim fegyvere a zirgonoktól kapott fémből készült, szóval mindenféle trükknek ellenállnak. És hiába várják, hogy a láthatatlan járművük ide szálljon, mert nem tud.