Secret Place🌈Taekook

☁Második rész☁

,,– Emlékszel még erre a helyre? Azt hittem már elfelejtetted. – Mondja ugyanolyan rideg hangon mind két kérdéssel ezelőtt. Nem értem mit akar mondani, ez az idegen. Elgondolkodok. Majd végre megértem, és tudom, hogy ki ő. Ekkor hirtelen felkapom fejem, felállok és lassan megfordulok. Ő közelebb lép, arcát meglátom, és könnyesedő szemeimbe néz."

~Jungkook szemszöge~

– T-Tae? – könnyeimtől minden homályossá válik. Nem merek ránézni, ezért inkább fejemet lehajtom és csak a cipőmet kezdem bámulni. Éreztem, hogy szüntelenül engem néz. Fejemet lassan felemelem, így egy könnycseppet útjára engedek. Szemeibe nézek. Végül újra a földre.

–Ne sírj, semmi baj.– próbálja velem felvenni a szemkontaktust. Felnézek rá, és aggódó tekintetével találom szembe magam. Halványan elmosolyodik, és közelebb lép.Kiskorunkban én voltam egy-két centivel magasabb, de mára már ő magasabb. Olyan más lett, csak egy nem változott. A mosolya. Ugyan ilyen volt még kicsiként is. Egy szürke póló van rajta, amely elég mélyen vágott, így kilátszik kulcscsontja. Olyan jól néz ki ma. Hogy gondolhatok ilyet a volt legjobb barátomról? Tekintetem újra levándorol a cipőmhöz. Egy meleg kezet érzek meg a kezemnél, amire felkapom fejem, és csak arcán pihentetem tekintetem. 

–Ne haragudj – húzza el kezét, de én visszahúzom, leülök a földre, és magammal húzom. Egymással szembe ülünk. Úgy ahogy régen tettük.

–Szia – szólalok meg félénken, halkan, szinte már suttogva. Lehet nem is hallotta, hisz olyan halk volt.

–Kookie –kuncog egyet majd folytatja– Ugyan olyan félénk vagy most, mint amikor először találkoztunk. Emlékszel? A házatok előtt ültél, és a szüleid veszekedtek. Oda mentem hozzád, mert egyedül voltál. Akkor is annyira édes voltál. Ez volt a kedvenc helyem. Mindig csak ketten voltunk, és ez így volt tökéletes. Nem szólaltál meg az elején, de eljöttél velem. Megbíztál bennem.–fejezi be.

 Nem mondok semmit, csak nézem az arcát. Olyan hibátlan.

 –Ne csináld ezt. Mondj valamit kérlek, akármit, csak, csak hallani szeretném a hangod.–a végén kínosan elneveti magát. Idegesnek tűnik. Még mindig nem mondok semmit. Félek megszólalni.

 –Szólalj már meg végre.–halkan szól, de lehet hallani a hangján, hogy ingerült és türelmetlen. Mély hangja lett. Mély mégis lágy.–Kookie, figyelj. Ez nekem is nehéz. De... de ez így nem lehet, szobatársak leszünk. Legjobb barátok voltunk. Nem a mi hibánkból adódott így. Elköltöztetek és én nem láttalak többet.– a kezénél matat valamit. Lenézek kezére. A karkötőt birizgálja. Még mindig meg van neki, nem gondoltam volna.– Én csak–elcsuklik kicsit a hangja, de folytatja.

–Én csak- –vagyis folytatná, de én félbeszakítom.

–Még megvan neked?–kérdezem megint halkan, olyan halkan, hogy alig érthető.

–Persze, hogy meg van. Mindig itt van a kezemen. Azt akartam, hogy velem legyél. Valamilyen formában.

~Taehyung szemszöge~

Amint meghallotta a nevem elrohant.  Ő egész végig nem vett észre, de én végig láttam, és figyeltem őt. Amint beléptem a kollégiumba, és megláttam egyből felismertem. Olyan izmos és férfias teste lett. De az arca... Az arca ugyan olyan kisfiús. Féltem, hogy kit kapok szobatársamnak, de amint megtudtam még ijesztőbbé vált a helyzet. Amint Jungkook meghallotta nevem, gyorsan felnézett, és keresni kezdett tekintetével. Először amikor megnézett, nem ismert fel, de másodjára igen. Körülbelül egy percig engem nézett, majd könnyek gyűltek szemeibe, utána elrohant, és nem tudtam hova mehetett. Az egész várost felkutattam érte. Mindenhova elmentem ahol gyerekként szeretett lenni. Már beesteledett, mindenhol kerestem Őt. Eszembe jutott a vízesésnél lévő dombunk. Miért ment volna oda? Tettem fel a kérdést magamnak. Ez volt az utolsó remény, ezért elindultam az oda vezető úton. Amikor odaértem egy mély levegőt vettem, elindultam felfelé, és megláttam Őt. Ott ült, térdei fel voltak húzva, feje rá volt hajtva térdeire. És most itt vagyunk. A nap kezd feljönni, így gyönyörű rózsaszín árnyalatot ad a felhőknek. Próbálok vele beszélni, de alig szólal meg. Csak rákérdezett a karkötőre, semmi mást nem mondott. Kezdek türelmetlen lenni. Nyugalom Taehyung először is ezt csinálta, egy kis idő múlva majd megnyílik.

–Neked meg van még?– kérdezek újra, és abba reménykedek, hogy végre mond valamit.

– Ühüm – még mindig félénken válaszol, de legalább válaszol. Felhúzza vékony, fekete pulcsiját, és megmutatja a karkötőt. Erre csak elmosolyodom, nem gondoltam volna, hogy még mindig meg van neki, vagy ha meg is van, akkor hordja.–Jó, hogy itt vagy–szinte suttog.

–Igen, jó, hogy itt vagyok. Veled.– csak lassan emeli fel fejét, és tekintetét az enyémbe fúrja. Hirtelen megmozdul, és megölel. Nagy a lendülete, így hátra esünk, de Ő még mindig ugyan olyan szorosan ölel. Tettére felnevetek, és meghallom édes nevetését. Visszaölelem. Nem mozdulunk.  Fejet a nyakamba fúrja, én pedig hajába puszilok. Összerezzen, megijedek. De nem csinál semmit ugyan úgy fekszik tovább és fejét a mellkasomon pihenteti. Csendben fekszünk, egymást ölelve. Ez a csend nem kínos. Kellemes, megnyugtató. Úgy viselkedik ahogy régen. Mindig szorosan hozzám bújt amikor találkoztunk, úgy is, hogy Ő volt a magasabb. Ragaszkodó típus volt, de úgy tűnik, ezt a tulajdonságát nem vesztette el. A csendet az Ő hangja töri meg, ami már egy kicsit bátrabb.

–Annyira hiányoztál Tae. Miért nem válaszoltál egy levelemre se?– elkeseredett a hangja. Még mindig a mellkasomon tartja a fejét. Elmondjam neki az igazat? Inkább elmondom, jobb minthogy másképp jöjjön rá. Ide is magammal hoztam a leveleket amiket Ő küldött, hiszen fontosak voltak, ahogy még mindig azok. Fogalmam sem volt róla, hogy egy kollégiumba fogunk járni, azt meg főleg nem gondoltam, hogy szobatársak leszünk.

–Kookie. Minden leveledet megkaptam, és el is olvastam.–ekkor felemeli fejét, és nem ölel tovább, felül, távolabb húzódik, mint amikor egymással szemben ültünk. Ezt jól elrontottam. Majdnem újra megnyílt, de ezt is képes vagyok elszúrni. De tudnia kell az igazságot. Ezért én is felülök, közelebb húzódok, de Ő hátrál.  A kezéhez nyúlok, de elrántja. Szép volt Taehyung, megcsináltad. Inkább csak folytatom tovább, csak essek túl rajta.

 –De jobbnak láttam, hogyha nem válaszolok.

–Igen Taehyung? Jobbnak láttad?– Kérdezi halkan, könnyesedő szemekkel.

–Igen Jungkook. Jobbnak láttam.– Próbálom higgadtan mondani.–Elköltöztetek. Tudtam, hogy a városban vagytok, de meg kell  értened, ez így jobb volt mindkettőnknek. Hiányoztál, és szerettelek, ahogy még mindig szeretlek, de nem válaszoltam, mivel....mivel– Próbálok valami mentséget felhozni, mert igazából én sem tudom miért nem válaszoltam, egyszerűen csak jobbnak láttam így a helyzetet. 

– Tudod mit? Nem érdekel.– A könnycseppek elkezdenek lefolyni arcán. Egyre több, és több könnycsepp. Ezt én teszem vele, mindez az én hibám, és hülyeségem miatt van. Fájdalmat okozok neki, pedig nem szeretnék, mert fontos számomra. Hirtelen feláll és elindul, de hamar észbe kapok és utána megyek, elkapom kezét és szembe fordítom magammal.  A szemei kivörösödtek.  Csak egyre jobban törnek elő a könnyek. Tíz centi választhatja el arcunkat, közelségétől melegem van, de most ez a legkisebb bajom. Ilyen közelségből nézünk egymás szemébe.

–Szeretlek Jungkook. Még mindig szeretlek. Jobban mint hinnéd.– mondom egy gombóccal a  torkomba.  Becsukom szemeimet, és homlokom az Ő homlokához támasztom. Megfogom kezeit, és összekulcsolom azt az enyémmel. Ő hagyja, nem ellenkezik, kezemet nem ellöki, hanem megfogja, és megszorítja.

–Én is szeretlek Taehyung, de én komolyan is gondolom.– Ekkor elengedi kezemet, hátrébb lép, de tartja a  szemkontaktust.– És ezt mondd annak, akit tényleg szeretsz.–komoly hangon szólal meg. Odalép hozzám és egy puszit ad arcomra, majd megfordul, és szó nélkül elsétál. Most mit tegyek? Itt állok már több perce, de eszembe jut, hogy nem hagyhatom elmenni. Utána megyek. Egy út vezet a városhoz. Meglátom őt és elkezdek futni. A nevét kiabálom de nem hallja, még gyorsabban futok, mögé érek és hideg kezénél fogva megfordítom. Most semmi nem érdekel, csak hogy itt van velem. Erősen magamhoz rántom, és karjaimba zárom. Vissza ölel. Érzem ahogy remeg, és rázkódik válla. Sír. Miattam. Kezemet hajába vezetem és nyugtatásképpen simogatni kezdem fejét, de Ő csak egyre jobban sír. Gyengéden eltolom magamtól, és vörös szemeibe próbálok nézni, de Ő nem néz rám. Csak újra hozzám bújik, de most erősebben szorít.

–Kookie, mondd el miért sírsz.–próbálom nyugodtan mondani, de hangom elcsuklik.

– T-Tae–még erősebben szorít, mintha soha többé nem akarna elengedni. Mintha csak az övé lennék.

– Tae, én...