Secret Place🌈Taekook

☁Első rész☁

~Jungkook szemszöge~

A szél már nem fújdogál, minden nyugodt és csendes. Hol vagyok? Félve nyitom ki szemeimet. Még mindig itt vagyok, de már besötétedett. Hideg van, és este. Elaludtam volna? Amint kinyitottam szemeimet csillagokat látok. Szebbnél szebb csillagokat. Egy van aminek nagyon erős a fénye. Fényesebb így feltűnőbb, nagyobb a többinél. Ez a legszebb mind közül. Mintha valamit üzenni szeretne, valami fontosat. Olyan, mint Taehyung. Különleges, elbűvölő. Miközben a csillagokat nézem a vízesés bódító zúgását hallgatom. Egy mely levegőt veszek. Megint ő jár az eszembe. Miért vágyok arra, hogy megint itt legyen velem? Úgy, ahogy régen. Sok barátom volt az előző iskolában, és nem kattogtam rajta egész nap. Elfeledtem volna? Nem, nem feledtem el. Írtam neki leveleket, de egyre sem válaszolt. Én kerestem őt, de ő engem nem. Nem volt rám szüksége többé. Nem hiányoztam neki. Nem akart többé látni, se hallani rólam. De most újra itt van, és nem tudom mit tegyek. Közeledjek felé, vagy legyek távolságtartóbb? Újra lehetnénk olyanok, mint kiskorunkban, ha újra kezdenénk? Szeretném, hogy most is, ebben a pillanatban is itt üljön mellettem. Még mindig szeretem. Ugyan olyan fontos maradt, mint volt. És ugyan úgy szükségem van rá. Könnyek gyűlnek a szemembe, de megpróbálom visszatartani őket. Bárhogy próbálom nem megy. Végül utat engedek nekik, hisz úgyis egyedül vagyok itt. Bárcsak ne egyedül lennék. Felülök törökülésbe, és lehajtom a fejemet. Újra karkötőmhöz érek, és megfogom a fehér gyöngyöt, mintha számítana bármit is. Ha érne valamit, hogy megfogtam. Neki vajon még megvan? Emlékszem a napra amikor megcsináltuk. Az övében egy fekete gyöngy van. Azért csináltuk így, hogy tudjuk a másik mindig ott lesz nekünk. Még egyszer végig simítok a fehér gyöngyön, majd elmosolyodok. Az a mosolygás a boldogságot, vagy a bánatot tükrözi? Vagy akár mindkettőt? Igen, mindkettőt. Hiszen mindennél jobban örülök, hogy újra láthatom, hogy majd újból hallhatom hangját, és láthatom mosolyát. Azt a mosolyt amit bármikor felismernék, olyan különleges. Nem csak a mosolya, hanem Ő egészben különleges. És a bánatot is, mivel nem szól hozzám, nem figyel rám, nem foglalkozik velem. ÉS a legrosszabb, mintha idegenek lennénk. Annyi csodálatos, boldog emlék jut eszembe ahogy körbe nézek. Persze vannak rosszabbak is, amikor összekaptunk egy játékon. Az akkor még hatalmas vitának számított, mára már csak mosolygok rajta. Mindez, hogy eltávolodtunk a szüleink hibája is. Hisz Ők nem akarták, hogy barátkozzunk. Ellenségek voltak. Egymás mellett éltünk. Míg mi annak örültünk, hogy van mit ennünk, Ők bármit megvehettek maguknak. De Taet és engem sosem zavart ez, hiszen barátok voltunk, legjobb barátok. Anyu mindig túlórázott, ahogy Apa is. Mindig egyedül voltam otthon. Ilyenkor Taevel kijöttünk ide játszani, és beszélgetni. Taehyunggal holnap beszélni fogok. Nem akarom elhalasztani az esélyt, hogy újra minden a régi legyen, és ott folytathatjuk ahol hat évesen befejeztük. A vízesés felé fordulok. A Hold gyönyörű fénye visszatükröződik a vízben, csendesen még megnyugtatóbb a helyünk. Bár jobban szerettem amikor az Ő nevetése töltötte ki a teret. Semmit sem felejtettem el amit együtt éltünk át. Felnézek az égre, majd sóhajtok egyet, ami tele van fájdalommal. Felhúzom térdeimet, átölelem és fejemet rájuk hajtom. És gondolkozok.

– Nem kéne ilyen későn kint lenned, megfázol. – Hallok meg egy rideg, férfias, mély hangot. Hirtelen felkapom a fejemet, körbe nézek, majd hátra fordulok, de nem látok senkit. Biztos csak hallucinálok a fáradtságtól. Majd visszahajtom fejemet a térdeimre.

– Miért vagy itt? – Hallom meg újra ugyanazt a hangot amit előbb. Körbe nézek újból, majd megint hátrafordulok. Ott áll valaki. Nem látom arcát, ezért nem ismerem fel, nem tudom ki lehet. Nem merem megkérdezni, ezért csak nézek hátrafelé a sötét alakra. Végül veszem a bátorságot és megszólalok.

– K-Ki vagy? – Kérdezem szint suttogva. Kérdésemre nem válaszol. És újat kérdez. Én pedig vissza fordulok előző helyzetembe.

– Emlékszel még erre a helyre? Azt hittem már elfelejtetted. – Mondja ugyanolyan rideg hangon mind két kérdéssel ezelőtt. Nem értem mit akar mondani, ez az idegen. Elgondolkodok. Majd végre megértem, és tudom, hogy ki ő. Ekkor hirtelen felkapom fejem, felállok és lassan megfordulok. Ő közelebb lép, arcát meglátom, és könnyesedő szemeimbe néz.