Secret Place🌈Taekook

☁Huszonnegyedik rész☁

Sziasztok❤️ Igaz kicsit késve, de meghoztam a részt.

~Taehyung szemszöge~

Idegesen pillantok az ajtó feletti, idős, kopott órára, ami a becsengetés óta két percet haladt előre, viszont számomra legalább  fél órának tűnt. Hogy miért vagyok ideges? Egy személy miatt, akit mindennap figyelek, követek. Aki jelenleg is a legjobban hiányzik, még ha a kettővel mellettem lévő padsorban ül, és aki világot jelenti számomra a mai napig. Ő Jeon Jungkook, aki az utolsó beszélgetésünk óta eléggé megváltozott, ami, hogy őszinte legyek egy kissé zavar. Miért is? Egyre több barátra tett szert, és köztük Yugyeomra is, akivel úgy viselkedik, mint még egy évvel ezelőtt velem.

Viszont örülök, hogy vannak barátai, akikre számíthat a bajban, akikkel önmaga tud lenni. Annak már kevésbé, hogy én már nem tartozok ezek a barátai közé, és hogy a szívében más foglalja el a helyemet.

Féltékeny lennék?

Meglehet. Hiányzik az érintése, az illata, a  mosolya, a nevetése, miközben megmutatja édes nyuszi fogait, hiányzik Ő. Úgy itt lenni, hogy tudom, már el vagyok felejtve, és már gondolni sem gondol rám szörnyű. Szörnyű azzal tisztában lenni, hogy már nem én vagyok a legjobb barátja, és hogy Ő nem az én...

Mim is pontosan? Az biztos hogy nem csak sima legjobb barát.

Persze itt van Hoseok, akivel jól érzem magam, és kedvelem őt, mint barát, de Jungkook más, őt máshogy szeretem. Nem úgy mint egy szimpla havert, egy barátot, akár úgy mint a legjobb barátomat, hanem mint a szerelmemet.

És a legrosszabb, nem tudhatom mit csinál Yugyeommal mióta lakótársak.

Vele is együtt alszik? Őt is ölelgeti, puszilgatja, simogatja? És vele is együtt fürdik?

A fejemben egyre több, rossznál rosszabb gondolat gyűlik, ezért idegesen túrok piros hajamba, majd lehajtom fejemet, és szemeimet becsukom, majd alsó ajkam kezdem rágcsálni, próbálva saját magamat lenyugtatni.

Kis idő elteltével Kookiera és Yugyeomra siklik tekintetem, akik elszórakoznak saját kis világukban, amit ők alakítottak ki. Kezemet ökölbe szorítom, mintha így kiadhatnám dühömet, de rá kell jöjjek semmit nem ér, és semmin nem változtat, így engedek a szorításából, és az eddig asztalon tartott kezemet ölembe hullatom. Velem is lehetne ilyen boldog.

De félek már sosem lesz.

Gondolataim világából a tanár számomra eléggé idegesítő hangja zökkent ki.

– Ma párokban fogtok dolgozni. – mondja a rajz tanárunk rekedtes hangon, mivel már elég idős, szerintem már nyugdíjba is mehetne.

Még is kivel lehetnék, mikor senkivel nem beszélgetek olyan sokat? Egyből Jungkookra kapom tekintetem aki, már mintha komolyan beszélne padtársával, Yugyeommal. Tudom jól, legalább is gondolom, azt beszélik, hogy párban lesznek, aminek egyáltalán nem örülök. Ekkor bevillan valami, szemeim felragyognak, mintha valami csodás ötletem volna. De ez a hirtelen lelkesedés hamar eltűnik, és a szomorkás hangulatom visszatér.

De mit is mondtam magamnak? Vissza szerzem őt, és addig próbálkozok míg nem lesz újból velem. És ezt most kezdem el.

Kezemet egyből a magasba emelem, így jelezve a tanárnak hogy én már eldöntöttem, kivel szeretnék együtt dolgozni.

Ez lehet csúnya húzás lesz Yugyeommal szemben, viszont megígértem magamnak, hogy újra mellettem fog lenni, velem nevet, beszél, alszik minden nap. És mellettem, velem lesz boldog, mint régen.

Ezt a lehetőséget kár lenne elhalasztani, ezért nem is teszem meg.

– Igen Taehyung? – néz rám a tanárom, a bátorságom hamar elszáll, és valamilyen oknál fogva gyomrom görcsbe rándul, jobb lábamon kezemmel kezdek el dobolni, míg a másikkal a tollamat kapcsolgatom ki-be, így az osztályteremben lévő csendet megzavarva kattogtatom tollam. Alsó ajkam beharapom, és pár pillanatra lefagyok, és csak bámulok a tanárnőre aki értetlenül néz szemeimbe. Nem sokkal később észhez térek. Még is mi volt ez? Nem is nagy lépés, de iszonyatosan izgulok, hogy párnak választom milyen reakciót vált ki belőle.

– J-Jungkook – válaszolok alig érthetően. Egy-két osztálytársam felém fordul, és értetlenül néz rám. Tollamat még gyorsabban kapcsolgatom, így a kattogás még irritálóbb, de folytatom, így osztálytársaim még érdekesebb tekintettel figyelnek. Számomra a helyzet egyre kínosabb, vörösödő fejemet lehajtom, alsó ajkamat harapdálom, tollamat leteszem, és ujjaimat tördelem. Óvatosan Jungkookra vezetem tekintetem, aki furcsa módon mosolyogva nézi zavaromat, majd elfordul és tovább beszél barátjával, így biztos vagyok abban, hogy ő sem hallotta. Még is hogy hallaná, miközben az előttem ülők sem értették, mit motyogok orrom alatt, és ők a terem másik felében foglaltak helyet.

– Tessék? – vissza kérdez a tanárom, amit meg is értek hiszen dadogtam, és halkan beszéltem. Egy pillanatra Jungkookra nézek és a többiekre. Nem nagy lépés Taehyung! Még is mi van veled, hogy ennyire ideges leszel ennyitől? A lábamon való dobolást befejezem, veszek egy mély levegőt majd kifújom azt, végül rá nézek a tanáromra.

– Jungkookot választom – mondom ki gyorsan, remegő hanggal, kicsit félve, de még is határozottan, mintha sietnék valahova.

Nem volt ez olyan nehéz, de még mindig félek, hogy hogyan reagálja le az egész helyzetet. Pár pillanat gondolkodás után egyre kínosabbnak érzem a helyzetet. Arcom ismét a piros árnyalatot vesz fel, amit nem igazán értek hiszen még nem történt semmi. Még. Nem merek Jungkookra nézni ezért inkább fejemet lassan lehajtom, a cipőmet kezdem bámulni, és mint mindig, most is a Távolság karkötőmet babrálom, amit még Jungkook is a mai napig hord.

Végül veszem a bátorságot és Jungkook irányába fordítom fejemet. Pár percig csak bambán ül, tartva velem a szemkontaktust, viszont  pár pillanat elteltével ajkai széles mosolyra húzódnak, és így meglátom imádott nyuszi fogait.

Fejemet gyorsan elkapom és ismét a padot kezdem el nézni. Ennél kínosabb már nem is lehetne.

♡♡♡

~Jungkook szemszöge~