Secret Place🌈Taekook

☁Huszonegyedik rész☁

Ne öljetek meg pls

  ♡♡♡

~Taehyung szemszöge~

Körülbelül egy órája hagytam el a kollégiumot, és azóta is sétálok az épület közelében lévő kis utcákban, miközben ezernyi gondolat cikázik fejemben.

Az elmúlt - mennyi is? - körülbelül egy hét, elég felkavaró volt számomra.

Nem csak Jungkook és Jimin úgymond "kisebb interakcióit" kellett eltűrnöm, de önmagam önző gondolatait is félre kellett söpörnöm, és úgy tennem, mintha semmi sem nyomná szívemet.

De igazság szerint, elég sok minden nyomta.

Ma egészen délután fél háromig aludtam, mivel az éjjel nem tudtam, bár álmatlanságom az utóbbi napokban már nem okozott valami nagy meglepetést.

Jungkookék szinte az egész napjukat a nappaliban töltötték, én pedig ezt kihasználva a hálóban maradtam, és ott próbáltam magam elfoglalni valamivel - természetesen, kevés sikerrel.

De egy fokkal mégis csak jobb volt, így legalább elkerülhetem a kínos, erőltetett párbeszédeket a párral.

A nap további részében a laptopomon lógtam, mellettem többféle tankönyvvel. Próbáltam végre minden erőmet a tanulásba fektetni, és a beadandómat is minél hamarabb megírni.

Máskor gyakran segített kikapcsolni az elmém, de olykor nehéz volt koncentrálnom, főleg amikor éreztem magamon Jungkook aggódó tekintetét, de én inkább fel sem pillantottam a képernyő felől, s próbáltam az előttem lévő ábrákra koncentrálni. - Ismét, kevés sikerrel.

Viszont a nap végére elegem lett az egészből, és gyorsan átöltözve megragadtam mobilomat, és elhagytam a lakást.

Úgy éreztem, egy hosszú séta talán segíthet majd, ezért hát habozás nélkül léptem át az iskola főbejáratának küszöbét.

És most, éppen a környéken lévő parkban vagyok, egy hintán ülve.

Lábam segítségével előre-hátra ringatózok, de csak lustán, hogy még a lábam se hagyja el a talajt.

Az acélból készült lánc nyugtalanítóan nyikorog, szinte fülsüketítő a csendes, nyugodt éjszakához képest.

Egy lélek sincs a parkban, szinte kihaltnak tűnik a gyermekek nevetése nélkül. Most csak egyedül a tücskök ciripelése hallatszik, és a hinta nyikorgása. A sötétséget utcai lámpák világítsák be, de az még mindig ugyan olyan ridegnek, és magányosnak tűnik.

Fagyos, remegő ujjakkal előhalászom mobilomat kabátom zsebéből, hogy megnézhessem rajta az időt.

- Lassan ideje lesz visszamennem - sóhajtok, majd visszahelyezem a készüléket a helyére.

Őszintén, elég csalódott vagyok hogy újra vissza kell mennem abba az oroszlánbarlangba, de örökre itt sem maradhatok, mivel már a vékony rétegű ruhadarabjaimnak köszönhetően, sikerült csontig átfagynom.

Sietős lépteim miatt szerencsére sikerül tíz percen belül visszaérnem, majd miután sző nélkül felmutatom a portásbácsinak belépőmet, a szobám felé veszem az irányt.

Félúton egy ismerős alak jön velem szemben, akit sikeresen felismerek. Vékony, alacsony termetű fiú, haja ezüstös színre festve mindig kitűnik a tömegből, másokat megbabonázó mosolyával együtt.

Jimin.

Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ámde ő semmi jelét nem mutatná annak, hogy esetleg arrébb lépne, hogy ne ütközzünk egymásnak - úgy, mint a múltkor - így hát fáradtan tennék jobbra egy lépést, de ő engem megelőzve, elállja az utam.