Secret Place🌈Taekook

☁Harmadik rész☁

~Jungkook szemszöge~

Ott hagytam a dombon, pedig nem akartam, nem gondolkodtam és eljöttem. Vissza szeretnék menni hozzá, de hogy nézne ki az, hogy elsétáltam, de végül visszamegyek hozzá?! Ismét könnyeimmel küszködök, amikor meghallom, valaki a nevem kiáltja. Felismerem ezt a hangot, bárhol, bármikor felismerném. Elkönyvelem annak, hogy beképzelem. Hiszen miért is jönne utánam, ha csak úgy ott hagytam? Lehajtom fejem, és visszatartom a sírást. Csak még jobban kell, hogy "hallottam" hangját. Megtörtem. Ez még magamnak sem akarom bevallani, főleg neki nem, de nagyon jól tudom, hogy ez így van. Miért lett hirtelen újra ilyen fontos számomra? Hogy mondhattam azt, hogy jól néz ki. Miközben van párom, aki a kollégiumban vár rám. Nem nézhetek rá máshogy, ezt se vele,  se a párommal nem tehetem meg, és magammal sem. És különben is, egy nap alatt nem lehet máshogy nézni egy személyre. Csak jó volt újra átölelni, érezni illatát, hallani nevetését, látni mosolyát, és látni Őt. Előtörtek a régi emlékek. Bárcsak még mindig a dombon lennénk, ölelnénk egymást, ahogy még pár perce tettük. Mellkasán pihentetném fejem, miközben szívének dobogását hallgatnám. De most itt sétálok, nélküle, és csak Ő jár az eszemben. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, azt amikor hátra estünk, de öleltük egymást tovább, mintha természetes lett volna az, hogy rajta fekszek. Nem tudom kiverni a fejemből, mikor hajamba puszilt, és kirázott tettétől a hideg, ami nem normális. Azt sem amikor ennyi idő után, újra hallottam nevetését, és a legfontosabbat, amikor azt mondta szeret. Mindez olyan tökéletes volt. Nem tudom már visszatartani könnyeimet, útjukra engedem őket, legalább nem szorongok ettől is. Valaki megragadja hideg kezem az Ő melegével. Erőszakosan megfordít, megijedek, de mikor meglátom ki az az összes félelmem elszáll. Mélyen szemeimbe néz, magához ránt, és karjaiba zár, visszaölelem. Érzem szapora szívverését, fejem nyakába fúrom beszívom finom illatát, Ő jobban szorít. Könnyeimből egyre több folyik le arcomon, és ezt Ő is észre veszi. Ez a bánatom, és az örömöm is egyben. Kezét hajamba vezeti, és simogatni  kezdi fejemet. Annyira jól esik, olyan gyengéd. Leírhatatlan, mennyire boldog vagyok, hogy itt van és engem ölel. Eltol magától, és könnycseppjeimet letörli hüvelykujjával. 

– T-Tae – újra hozzá bújok, de most szorosabban ölelem, mint előbb. Lenge pólóját megmarkolom, és még közelebb húzódok.

– Kookie, mondd el miért sírsz! – Próbálok még szorosabban hozzá bújni, amennyire csak lehet, de ennél jobban már nem tudok. Sajnos. Sosem akarom elengedni, így olyan tökéletes, de muszáj, mert újra egy kicsit eltol magától, csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni, és várja, hogy megszólaljak. Kezét derekamon pihenteti. Várja, hogy mondjak valamit, de nem tudok megszólalni, biztatásképp megpuszilja homlokom.

– Tae én...Istenem úgy hiányoztál. Minden este lefekvés előtt azon gondolkodtam, hogy miért nem válaszolsz sosem, hogy mi lehet veled, hogy találtál-e magadnak új legjobb barátot, hogy egyáltalán elolvasod-e amit írtam, hogy én még eszedbe jutok-e néha. Azt hittem már nem érdekellek, nem hiányzok, hogy többé nincs rád szükségem, hogy elfeledtél. Olyanokká váltunk mintha sosem léteztünk volna, mintha sosem ismertük volna egymást, mint két idegen. Fájt, hogy nem válaszol, nem adsz jelet. Nem tudtam, mi történik veled. Csak annyit akartam tudni, hogy biztonságban vagy-e, hogy boldog vagy-e. És tudod, miért akartam tudni? Mert téged szerettelek legjobban, és Te voltál a legfontosabb. Mindennap amikor haza értem az volt az első, hogy megnéztem a postaládát, hátha érkezett  levél tőled, de mindig üresen állt. Ezt csináltam nyolc éven keresztül, a nyolc év  minden egyes napján, mert élt bennem a remény. Esténként sírva aludtam el, mert tudtam, tudtam, hogy már soha többé nem fogunk összetartozni, Egyszerűen csak vágytam azokra a napokra, amikor ovi után kimentünk a vízeséshez. Mai napig vágytam arra, hogy minden olyan legyen, mint régen. És most itt vagy, itt vagyunk újra. Újra együtt. És nem akarom, hogy ez másképp legyen. Ennek, így kellett alakulnia, mert nem jöttem volna rá, hogy még mindig ugyan úgy szeretlek, ha nem jobban. – Végig szemeibe nézek, hogy tudja színtiszta igazság amit mondok. Könnycseppek folynak le hibátlan bőrén. Egy puszit adok arcára, újra átölelem remegő testét, és fejemet nyakába fúrom. Visszaölel, ujjait megint hajamba vezeti és simogatni kezd.