Rentai Nóra élete a SzJG-ben *BEFEJEZETT*

~3.6~

(10.08)

*Nóri szemszöge*

Reggel elindultam a suliba. Köszöntem a fiúknak.
- Szép jó reggelt, Nórika - köszönt Macu.
- Mi kell?
- Semmi, semmi. Miért van az, hogy ha szépen szólunk, akkor rögtön a házira gondolsz? - kérdezte Macu.
- Mert általában ezért szóltok? - kérdeztem vissza.
- Oké, de most nem azért.
- Akkor?
- A múltkor is összehoztad Kevint és Beát, ugye?
- Mondhatni.
- Na, mi lenne, ha segítenél nekem is?
- Nem vagyok kerítőnő! A múltkori is véletlen volt!
- Légyszi, Nóri - könyörgött Macu.
- Nem.
- Kérlek!
- Nem.
- Szeretnéd, hogy abbahagyjam?
- Igen.
- Igen?
- Nem! - a vitánkon a fiúk jót röhögtek. Csengetéskor bementünk a terembe. Irodalmon Kardos Cortezt feleltette. Csodák csodájára kettesre felelt. Matekon dogát írtunk. Az egészben az volt a vicces, hogy nekem kellett segítenem a többieknek, amikor suliba se voltam. Na mindegy. A szünetben a teremből hallgattuk a Blue october: Say it-jét. Berci és Kevin Carlost öltöztették. Kapott egy fekete halálfejes baseball sapkát és egy AC/DC-s pólót. A rockert csináltak Carlosból☺. Bioszon Baranyai frászt kapott a csontvázunktól.
- Ki öltöztette fel?! - kérdezte tőlünk.
- Most azonnal vegyétek le a pólót és a sapkát! - utasított minket. Berci kelletlenül vette le róla a pólót és a sapkát. Francián Kristóf ötösre felelt. Informatikán a füzetünkbe kellett jegyzetelnünk. Tesin kosaraztunk. Döntetlen lett az eredmény. Angolon ötösre feleltem. Olvasón Mark Twain műveiről volt szó. A kilencedikesek élvezték.
- Nóri, tudsz segíteni? - kérdezte Jázmin olvasó végén.
- Miben?
- Az a helyzet, hogy... kicsit tetszik Viktor - mondta elpirulva.
- Tényleg? Ez nagyszerű! - mondtam boldogan.
- Kiderítenéd, hogy ő érez-e irántam valamit?
- Megpróbálom. Ígérem - mondtam mosolyogva.
- Köszi! - ölelt meg. Mosolyogva léptem ki a suliból.
- Szia - köszönt Dani.
- Szia, mit csinálsz itt? - kérdeztem meglepetten.
- Eléd jöttem, ha nem baj.
- Nem baj - mondtam mosolyogva.
- Nincs kedved beülni a palacsintázóba?
- De van.
- Akkor, mehetünk?
- Persze - mondtam, és elindultunk a plázába. Beültünk a palacsintázóba. Dani kakaós palacsintát, én pedig nutellásat kértem. Evés közben mindenféléről beszélgettünk. Suli, barátok, zene. Miután végeztünk az evéssel hazakísért.
- Szia, Dani - köszöntem el a kapunkban.
- Szia, Nóri - köszönt, és elment. Bementem a házba. A szobámban megírtam a leckémet utána bepakoltam holnapra. Lementem a konyhába, hátha tudok valamiben segíteni.
- Nem kell most semmiben - mondta anya.
- Rendben - visszamentem a szobámba. Éppen kinyitottam a könyvemet, amikor megcsörrent a telefonom. Cortez hívott.
- Segítened kell! - kezdte köszönés nélkül. Értetlenül odamentem az ablakhoz, de nem égett a házuk.
- Nem látom, hogy felgyújtottál volna valamit - mondtam visszatartott nevetéssel.
- Nem vagy vicces! Át kell jönnöd!
- Miért?
- Egyedül vagyok itthon... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Nem tudsz kaját csinálni magadnak?
- Végig mondhatom?!
- Nyugodtan.
- Kösz. Egyedül vagyok itthon, két kisgyerekkel!
- Megint?!
- Igen, de most rám bízták a négy éves unokatesóját is - mondta Cortez.
- Megyek - mondtam, és letettem a telefont. Lementem szólni anyának.
- Átmegyek Cortezhez, majd jövök - mondtam, és kimentem. Átmentem Cortezhez, és bekopogtam.
- Végre! - húzott be Cortez. Meglepődtem ezen.
- Ennyire rossz a helyzet?
- Csak gyere - húzott a nappali felé. Értetlenül követtem. A nappaliban két kislány ült a kanapén.
- Ezért kellett átjöjjek? - néztem rá.
- Ő ki? - kérdezte Lilla.
- Már megse ismersz? - kérdeztem mosolyogva. Lilla erősen gondolkozott.
- Nem - mondta végül.
- Biztos?
- Biztos.
- Mond neked valamit az a név, hogy Nóri? - kérdeztem.
- Igen.
- Mi jut eszedbe róla?
- Az, hogy elbújt Cortezzel egy szekrényben - mondta, mire Cortezből kitört a röhögés.
- Ne röhögj, vagy elmegyek! - mondtam a még mindig röhögő Corteznek.
- Bo-ho-csi, Nóri-hi - mondta nevetve.
- Nóri! - szaladt hozzám Lilla, majd megölelt.
- Mostmár felismersz?
- Igen!
- Hogy hívják az unokatestvérek? - kérdeztem.
- Sári - mondta Lilla.
- Értem. Mit csináltatok, amiért átkellett jönnöm?
- Mi semmit! Cortez ment el a konyhába telefonálni! - mutatott Lilla az említettre.
- Szégyelld magad, amiért nem tudsz vigyázni két angyali kislányra - mondtam mosolyogva.
- Nóri, Nóri! - jött oda hozzám Sári.
- Igen?
- Bújócskázunk? - kérdezte a kislány. Cortezre néztem.
- Miért is ne? Ki számol?
- Én! - mondta Lilla.
- Jó - mondtam, és elindultam valamerre. Cortez hirtelen megfogta a kezem, és a szobájában lévő gardróbba húzott.
- Miért hívtál? - kérdeztem karba tett kézzel.
- Mert nem bírok egyedül velük.
- Csak két kislány!
- Akikkel nem tudok foglalkozni, mert én pedig csak egy fiú vagyok!
- Előbb utóbb megkell tanulnod egyedül vigyázni gyerekekre.
- Miért?
- Egyszer apa leszel, nem gondolod?
- Addig ráérek - legyintett. Nekidőltem az ajtónak.
- Egyébként az se biztos, hogy apa akarok-e lenni - mondta.
- Miért?
- Nem tudom. Nem nekem való - vonta meg a vállát.
- Szerintem később örülni fogsz neki.
- Lehet, hogy igazad van - nézett mélyen a szemembe. Közelebb jött (már amennyire lehetett). Csak pár centi volt köztünk, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Megpróbáltam megkapaszkodni Cortezben, de magammal rántottam.
- Déja vu - mondtam a földön. Cortez most is rajtam volt.
- Nem zavarok? - kérdezte Ádám.
- Már épp menni készültem - mondtam.
- Igen? Nekem nem úgy tűnt - nézett ránk sokat sejtően. Kimásztam Cortez alól, és az ajtó irányába mentem.
- Pedig ez az igazság, sziasztok! - mentem ki Cortez szobájából. Haza siettem. Otthon anya a vacsorához terített.
- Megjöttél? - kérdezte anya.
- Igen.
- Gyere enni.
- Oké - mondtam, és leültem az asztalhoz. Finom melegszendvics volt vacsira. Vacsi után letusoltam, és mentem aludni.