Fake love(V) ~ Befejezett

2.rész

Taehyung POV:

Éppen a szobámban lévő kis kanapén gubbasztottam, egy borzasztóan érdekes könyvvel a kezemben, mikor kopogtak az ajtómon. 

-Gyere! - kiáltottam, miközben szememet le sem vettem a lapokról, egy betűt nem akartam elhalasztani belőle. A csillagokról, bolygókról szólt az olvasmány, a nagybátyám hozta nekem ajándékba, mert nem rég érkezett meg egy külföldi utazásáról, nem mellesleg egy hatalmas látcső társaságában, amit már apa fel is állított nekem, egyenesen a hatalmas ablakom elé. 

-Fiam. - lépett be az ajtómon, én pedig gyorsan letettem a könyvet a kis dohányzóasztalra, és majdnem térdig hajoltam meg előtte. Híres, neves tábornok volt, s a tiszteletet, ami neki járt, nem csak az utcán, vagy a munkahelyén, de itthon is megkövetelte. Anyám felnézett rá, a testvére felnézett rá, emberek százai tiszelték, s éppen ezért nekem is be kellett állnom a sorba, bár nem mintha bántam volna. A tenyerén hordozott, nem volt olyan dolog amit nem adott volna meg nekem első kérés után, s bár a kapcsolatunk nagyon jó volt egymással, volt egy bizonyos téma, ami folyamatos veszekedést váltott ki közöttünk. - Már megint ezt a vacakot olvastad? - vonta fel a szemöldökét miközben kezébe vette a könyvet. 

Én csak szótlanul álltam előtte, megtanultam, nem fogok megszólalni, amíg nem fejezte be a gondolatmenetét, bár már tudtam, ha az érdeklődési körömet hozza szóba, úgyis vita lesz a látogatásának a vége. 

-Mit mondtam neked, kik foglalkoznak a tudománnyal? - kérdezte, és levágta a helyére a könyvet, kezeit pedig háta mögé kulcsolta. 

-A szerencsétlenek, a betegek és a fogyatékosok. - válaszoltam monoton hangnemben a belém nevelt választ, apám pedig mosolyogva bólintott. 

-Igen. És ezek közül melyik vagy te? 

-Egyik sem. 

-Akkor miért olvasod? - kérdezte ismét és végig mutatott rajtam. - Nézz magadra fiam. 15 éves vagy, de a tested akár egy felnőtté! Magas vagy, izmos, és több edzéssel akár kétszer ekkora is lehetne. Jóképű vagy, alázatos, tökéletes férfi. Tökéletes katona. - fejezte be monológját. - Miért ilyen szennyekre fecséreled az idődet, mikor a te korodban, a te barátaid vagy már a fegyvereket és a kardokat használják, és az apjukat figyelik, hogy minél hamarabb harcolhassanak, vagy pedig epekednek az után a bizonyos egyenruha után? 

-Én nem vagyok olyan, mint ők. - fordítottam félre a fejemet. Sosem voltam olyan, mint ők. Már iskolában is megfigyeltem, hogy másabb voltam. Sosem bántottam a gyengébbeket, míg a többiek kedvenc elfoglaltsága a kisebbek piszkálása, verése volt. Sokszor hívtak magukkal, inni, lőni, tipikus katonák fiai módjára viselkedni, de én nem tudtam ezt az életet elképzelni magamnak. Engem nem érdekelt az ölés, a harc, a csata és a háború. Annál inkább a tudomány, a művészet és ezt apám nem bírta lenyelni. 

-Márpedig nem fogom hagyni, hogy naphosszat itthon ücsörögj, ilyen gyér tudást szerezve magadnak. Használni fogod az erőd, amit tőlem megörököltél. Egy tábornok fia nem lehet gyenge. Egy tábornok fia követi apja nyomdokait. Feküdj le, holnap korán kelünk. Egy faluba megyünk. 

-Mit fogunk csinálni ott? - kérdeztem remegő gyomorral, mert tudtam, apámék nem szoktak csak úgy, kedvtelésből másokkal foglalkozni. 

-Amit meg kell tennünk. - válaszolt hidegen. - Jó éjszakát. 

-Neked is. - válaszoltam, és egy nagyot sóhajtva mentem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak és lefeküdjek, mert tudtam, nem viccelt, engem másnap komolyan el fog vinni magával,és nem lehetek fáradt, vagy ki tudja, hogy mit csinál velem. 

Másnap reggel korán keltett, ahogyan megígérte, s éppen hogy felöltöztem az egyik egyenruhába, amit mindig is tartanom kellett itthon, már megfogott a vállamnál fogva, és elvitt magával. Se enni, se inni nem volt időm, s még mindig bágyadt voltam, annak ellenére, hogy kialudtam magamat. 

-Szia Tae. - intett Jimin egy ásítás közepette. Odaléptem hozzá és megöleltem, ő pedig furcsán nézett végig rajtam. - Mit keresel te itt? Nem otthon bújod az okos könyveid a bölcs szemüveged mögül? 

-Szívem szerint azt tenném. - néztem a legjobb barátomra. - De ismered apám. 

-Én azt mondom, igaza van. Ígyis-úgyis ez lesz az életünk. Jobb most beletanulni, mint később. - mondta. - Meg most még belünk tudják nevelni az elméleteket, még ha rosszak is. Nehogy úgy járjunk, mint tudod...Jeon-ék. - suttogta a végét, én pedig csak bólintottam. Mindenki tudta, hogy a Jeon név tabu a katonák körében, éppen ezért mi is óvatosan kezeltük a régi barátunk családnevét. Akit elszakítottak tőlünk, mikor még 6 évesek voltunk. Egy ideig még sokat gondoltunk rá, aztán az emléke lassacskán elhalványult s már csak néha jutnak eszünkbe a közös idők. 

-Figyelem! - lépett apa fel a kis dobogóra, mire mindenki felé fordult. - Az egyik környező faluban tapasztalták az embereim az ellenállást a vezetés ellen. Ezt nem tűrjük. Vagy behódolnak, vagy halál. Több esélyt is kaptak már, mégsem éltek vele. Ma eljütt az utolsó napjuk. Ne maradjon élő közöttük. - mondta apám hidegen, engem pedig egy nálam magasabb férfi megfogott a karomnál fogva, és az egyik nagyobb autó felé vitt, több másik fiatallal együtt. A nagy részüket látásból ismertem, abban pedig biztos voltam, ők tudják ki vagyok, mindenki tudta ki vagyok. 

Így indultunk neki annak a bizonyos falunak, miközben a férfi, aki megfogott megszólalt. 

-Hallottátok a tábornokot. Nem maradhat élő. Lőjjetek akire csak tudtok. Ha elég ügyesek lesztek, majd megyünk portyázni és találunk remélhetőleg értékes cuccokat. 

Szomorúan néztem ki az ablakon, mert belegondoltam, most tényleg egy mészárlásnak leszek a szemtanúja, s nagyon reméltem, nem a résztvevője. Tudtam célozni, tudtam lőni. De utáltam. Nem tudok megölni egy bűnöst sem, nemhogy egy ártatlant. Gondolataimba egy hatalmas csattanás hangja férkőzött és hatalmas szemekkel bámultam a települést, amelyet most füstfelhő terített be. Embereket láttam futni, sikítani, sírni, torkom pedig összeszorult ha csak eszembe jutott, mi vár még rájuk. 

-Tae! - kiáltott az arcomba valaki, én pedig odafordultam. Egy fiút láttam kifelé mutatni, egy kis ház felé. - Nézd, valakik ott menekülnek! Itt az alkalom, tedd apádat büszkévé! Lőjj! 

-Nem. - ráztam a fejemet. - Biztos, hogy nem lövök rá. 

-Csináld, Taehyung! - szólt rám a velünk lévő felnőtt is, én pedig nagyot nyelve figyeltem a távolodó alakokat. Nem tudok ellenállni, ha nem teszem meg, elárulnak apámnak, aztán valamelyikőjük megteszi s lehet nem lesz kegyelmes a két idegennel. 

Így hát remegő kezekkel elővettem fegyveremet, céloztam és meghúztam a ravaszt.