Fake love(V) ~ Befejezett

27.rész

-Kutya? 

-Nem! 

-Macska? 

-Nem! 

-Pók? 

-Hogy lenne már pók? Nincs is hat lába!

-De hát olyan csúnya! Honnan kellene tudnom, hogy ez mi? 

-Mert annyira egyértelmű. Nézz már arra a fülre! 

-Nincs más állatnak ilyen füle! 

-De igen! Gondolkodj már! - csapott Tae az asztalra. - Várj. - mondta és egy répát rajzolt a furcsa teremtmény kezébe. 

-Nyúl? - kérdeztem dühösen, mire Tae az asztalra vágta a ceruzát. 

-Na végre! Mi olyan nehéz ezen? 

-Ez nem is egy nyúl! Hol a nagy foga? 

-A szájában. Éppen behúzta. 

-Egy nyúl nem tudja behúzni, akkora hogy mindig kilóg! Meg aztán nézd meg a fülét, egy igazi nyúlnak legalább háromszor ekkora! - mutogattam eszeveszetten Taehyung rajzára. Olyan játszottunk a szobájában, hogy ki kell találnia az egyiknek, mit rajzolt a másik, de ő annyira szerencsétlen volt, eddig egyet sem tudtam kitalálni. 

-Jó, nyertél megint. Gyere ide. - húzott magához a derekamnál fogva és egy puszit nyomott az arcomra, én pedig egy pofont adtam neki a játék szabálya alapján. A győztes puszit kap, a vesztes pofont. - És nem is sajnálsz? - kérdezte tenyerét az arcára csúsztatva. - Annyira az ég az egész. 

-Az én pofonom simogatás. - céloztam arra, hogy a kezemben lévő izom annyi, mint egy szivacsban lévő erő. 

-De akkor is. Sérti a büszkeségem, hogy vagy huszat kaptam tőled. - biggyesztette le az ajkait, én pedig mosolyogva közelebb hajoltam hozzá. 

-Csak egyet. - kacsintottam rá és ajkaimat a sebes arcának nyomtam. Átölelve fogadta apró ajándékomat és hátra dőlt az ágyában. Már képes volt ülni, de még nem nagyon mozoghatott. Mosdóba ment, illetve esténként megmosakodni, de enni mindig a szobában evett, az öltözésben pedig segítséget kapott. Engem kicsit bántott a tudat, hogy nem vagyok egy nagy segítség a számára, egyedül szórakoztatni tudtam, de mivel azt egész jól csináltam, boldog voltam, legalább ennyit tehetek érte.

Az éjszakákat a sebesülése óta itt töltöttem mellette. Mindig hozzá bújva aludtam el, s ami eleinte természetes volt, az a későbbiek folyamán inkább már olyanná vált, amire vágytam. Nem azért jöttem hozzá, mert a testvérem vagy mert ő kérte volna, hanem mert akartam. Olyan érzések kerítettek engem hatalmukba, amíg vele voltam, amik ismeretlenek voltak a számomra. Egy biztos volt, hogy Jungkook vagy Jimin sosem váltott ki belőlem ilyeneket. De még apa se, vagy más fiúk az osztályban. Új volt, de kellemes. Boldog voltam mellette, s ugyanakkor féltem, mert tudtam, egy ilyen eset bármikor megtörténhet vele, főleg ha később fő állású katona lesz. 

-Na és, mesélj. - pillantott rám, amint letette a kezéből a lapokat. - Milyen a suli? Mostanában nem tudtam érted menni. 

-Nagyon jó. Szeretem. - meséltem mosolyogva. - Múltkor az én feleletem lett a legjobb. Olyan dolgokat is tudtam, amiket mások nem. És a tanárnő nagyon meg volt lepődve, hogy én mennyire okos vagyok. Nagyon büszke voltam magamra.

-Én is az vagyok. - simogatta az arcomat, szemeimet pedig lecsuktam az érintésére. Élveztem, de piszkosul, csak tudnám, hogy miért. Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal, ha hozzám ért, természetes volt. Most már szinte epekedek utána. - Figyelj csak. Ott van az asztalomon a könyvem. Idehozod nekem? - kérdezte, én pedig bólintottam és lemásztam az ágyról. Az asztalhoz sietve meg is láttam a könyvet, viszont ahogyan fordultam vissza, úgy láttam valamit megcsillanni a fényben elrejtve egy lap alá. Automatikusan nyúltam az apró kis ezüstnek tűnő tárgy felé, majd mikor a kezembe vettem, a fény felé tartva jobban megnéztem, mi is az.

Egy apró, ezüst csillag volt a tenyerembe, s valamiért borzasztóan ismerős volt számomra. 

Hirtelen letettem a könyvet a kezemből és a nyakamban lévő lánchoz nyúltam. Kiemelve onnan a kis csillagot összetettem azt a másik kezemben lévővel...tökéletesen összeillett vele az egész. 

-Na, mi az? - hallottam Tae hangját magam mögül, én azonban nem válaszoltam neki, csak meredtem a két csillagra, ami előttem volt. És tudtam, hogy azt amelyik le volt törve, azt én Jungkooknak adtam. Vagyis ő vette el, de az nem lényeges. Nála kellene lennie. Mögöttem megnyikordult az ágy, jelezve, hogy Tae lemászott róla, s éreztem, hogy mellém lép, viszont amint meglátta, mi van nálam, gyanúsan csendben álldogált a közelemben. - Hyori...

-Ez mi? - kérdeztem és éreztem a szememből kihullani könnyeimet. - Mi ez itt? - pillantottam rá, ő viszont nem szólt semmit, csak csendben, fájdalmasan nézett vissza rám. 

-Hyori, én...

-Mondd el. Miért van ez itt? - kérdeztem és felé tartottam a letört darabot. - Mit keres ez nálad? Mit titkolsz előlem? 

-Én semm...

-Ne hazudj, Taehyung. - csattantam fel. - Szerinted nem ismerem fel azt a láncdarabot, ami születésem óta a nyakamban van? - kérdeztem remegő gyomorral. - Anyukámtól kaptam. Az igazitól, szerintem nem ismerném fel akár száz év múlva is? Szerinted csak mert minden rendben van velem, mert most pont boldog vagyok, nem felejtettem el, mi történt azon a napon? Mikor a testvérem a szemeim előtt halt meg, aki utolsó erejével még engem mentett meg és ezt a darabot ő törte le, hogy vele legyen, bárhova is küld minket egymástól a sors? Nem vagyok hülye. Mondd el, mit keres nálad az a lánc darab, ami Jungkooknál kellene, hogy legyen. 

-Annyira sajnálom. - hajtotta le a fejét.

-Mit? Mit sajnálsz? - kérdeztem dühösen, mert egyszerűen nem kaptam választ a kérdéseimre. Bármit akartam tudni, mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. 

-Nem mondhatom el. 

-Miért? Miért nem tudhatom? Jogom van hozzá! Ez a lánc az enyém. A darabja az enyém. Tudnom kell, miért van közöd ehhez az egészhez. Ez az életemről szól Taehyung! Azt hitted, elfelejtettem ki vagyok? Hogy honnan jöttem? Nekem már csak ennyi maradt mindenből, amim régen volt! 

-Annyira szeretném neked elmondani! Annyira szeretném, hogy végre ne szenvedjek a súlya alatt, hogy végre szabad legyen a szívem, hogy őszintén a szemedbe nézhessek, hogy ne kelljen minden nap átkoznom magamat! De nem tehetem! 

-De miért? 

-Mert akkor vége lenne mindennek. - nézett rám szomorúan. - Akkor pedig meghalnék én is.