Fake love(V) ~ Befejezett

31.rész

Habár azt mondtam Taehyungnak, hogy nem haragszom rá, a lelkem mélyén volt bennem egy fajta furcsa érzés iránta. Nem voltam dühös, és nem is hibáztattam teljes mértékben. Én magam sem tudtam, mit éreztem, de azt tudtam, hogy egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi. Nem akartam látni, sem pedig beszélni vele. Ahogyan csak tudtam, kerültem és ezt ő is tudta. Nem szólt hozzám, nem kérdezett semmit, nem is köszönt. Nem volt velem erőszakos, nem próbálkozott, tudta, hogy idő kell nekem, tiszteletben tartotta minden mozdulatomat. 

Nem tudom, mit gondoltam róla. Nem az fájt, hogy megölte Jungkookot, bár az sem volt kellemes. Sokkal inkább az, hogy ezt eltitkolta előlem. Mert ettől másképpen néztem rá. Ha korábban elmondja nekem, ha már azzal fogad, talán meg tudtam volna szokni, elfogadtam volna. De így, hogy megszerettem, hogy feltétlen nélkül megbíztam benne és most így arcon csap a valóság. Annyi éven át panaszkodtam neki Jungkook hiányáról, ő pedig mindig meghallgatott, és most úgy éreztem, mintha át lettem volna verve. Mintha eddig hülyének nézett volna, pedig tudtam a lelkem mélyén, hogy ez nem igaz. Ez az öt év neki legalább annyira fájt, mint nekem. 

Az ágyamon ülve nézegettem azokat a régi képeket, amiket még annak idején Tae hozott nekem a házból. A szüleim teljesen mások voltak az emlékezetemben, és boldog voltam, hogy még ha az idő múlása el is halványítja őket a fejemben, tárgyi emlékem legalább marad. Ahogyan Jungkookról is. Igaza volt Taehyungnak, nagyon hasonlítottunk egymásra. Az arcunk főleg, s ahogyan a szüleim képét a közös mellé tettem, apukám arcára siklott a tekintetem. Igen, anya nem sokat adott nekünk, ha a külsőt nézzük. Remélem legalább belül ütöttem rá valamennyire. 

Mivel lépéseket hallottam a folyosón, sietve bezártam a kis dobozt és becsúsztattam az ágyam alá, ahol eddig mindig is tartottam. Senki nem tudta, hogy hol őrzöm az apró kis kincseket, éppen ezért csendben ültem tovább, tudtam, az ajtó perceken belül nyílni fog. 

-Bejöhetek? - kopogott apa, miután résnyire nyitotta azt.

-Persze. - húztam a lábaimat törökülésbe, míg vártam, hogy odaérjen hozzám. Leült mellém az ágyra, és egy ideig csak nézett rám. Semmit nem csinált, csak nézte az arcomat, mintha valamit keresett volna rajta. 

-Hogy vagy? - kérdezte hirtelen, én viszont csak megvonva a vállamat megráztam a fejemet. 

-Egész jól. - válaszoltam. 

-Ne hazudj. - mondta és a szemembe nézett. - Tudom, hogy Taehyung valamivel megbántott. Két hete egymáshoz sem szóltok. Pont ti, akik mindig össze voltatok nőve, mindent együtt csináltatok. Mit csinált az a szerencsétlen? 

-Semmit. Csak kicsit összekaptunk, nem nagy dolog, nemsokára úgyis kibékülünk, mint mindig. - magyarázkodtam, de belül valamiért remegtem. Soha nem kérdezett tőlem semmi ilyet. Nem foglalkozott azzal, hogy mi ketten mit csinálunk, ha öltük egymást, ha valamin nevettünk, ha elmentünk valahova, soha nem foglalkozott senkivel. Se velem, sem pedig Taeval. Gyanús volt, vajon miért pont most akar kérdezni tőlem ilyeneket. 

-Gyere ide. - tárta szét a karjait, én pedig a térdemen támaszkodva, felvont szemöldökkel néztem rá. Nem volt egy ölelkezős fajta, de nem vettem magamra a magatartását, az egyetlen személy akit ebben a házban ölelgetett, az anyu volt, de rajta kívül senkit sem. - Na, ne félj. Gyere ide. - biztatott halkan, és mivel nem akartam ellenszegülni, így óvatosan közel merészkedtem hozzá. Magához húzott és esetlenül átölelt, egy ekkora tábornoknak, egy férfinak nem volt könnyű engem megfognia, de valamiért megtette. - Jól esik? - kérdezte, amire bólogatva adtam választ. Kezeimet a hátára csúsztattam, úgy viszonoztam ölelését, mikor éreztem, hogy közel hajol a fülemhez. - Ha Taehyung nem olyan puhány, és jobban tudta volna tartani a száját, még sokáig élvezhetted volna ezt. - magyarázta, hangjából eltűnt a kedvesség, a szeretet, helyette hűvös és komor hangsúly maradt, én pedig egyből el is húzódtam tőle. Vagyis az lett volna a célom, ha nem kapja el a csuklómat és szorít rá olyan erősen, hogy azt hittem, tőből leszakad. 

-Ez fáj. - kiáltottam el magamat, életemben nem nyúlt hozzám senki ilyen erősen. - Engedj el. - kértem, miközben próbáltam kiszabadítani magamat, de egyszerűen semmi esélyem sem volt. Mikor pedig megláttam a kezében lévő pisztolyát, amit fokozatosan emel felém, egyenesen lefagytam, már nem is volt erőm próbálkozni és kiszabadulni a fogságából. 

-Nekem is sok minden fájt az életem során. - csattant fel és rám emelte tekintetét, szemében düh volt, méreg, szinte égette a testemet. - De senkit nem érdekelt! - mondta, és még rántott rajtam vagy kettőt. 

-Mi folyik itt? - nyílt ki az ajtóm, felfedve Taehyungot, aki amint meglátta, mi is történik, tágra nyílt szemekkel indult volna felém, ha az apja nem tartja neki a fegyvert. 

-Ott maradsz! - kiáltotta. - Veled még később számolok. Először elintézem a Jeon gyereket. - fordult vissza felém. Honnan tudta meg? Hallotta volna a múltkori beszélgetésemet Taehyunggal? Vagy anyu mondott el neki valamit? 

-Nem! - szólt vissza Tae és nem is foglalkozva azzal, hogy mit mondtak neki, fogta magát és elém állt. - Nem fogom hagyni, hogy bármit is csinálj vele. Először velem kell végezned hozzá. 

-Ez csodálatos. Nem elég, hogy hazudsz nekem éveken át, most már a hős szerelmest is játszod! - mondta reszelős hangon, és most már nem egyedül álltam megfagyva, Tae sem tudott megmozdulni a döbbenettől. - Igen! Jól hallottad! Évek óta tudom! Éveket vártam arra, hogy mikor leszel velem tisztességes te is, anyád és, és mondjátok el nekem, hogy át akartok engem verni, mintha amúgy olyan könnyű lenne. De nem tettétek. Továbbra is játszottátok a bizalmasokat és titkoltátok, hogy az egyik ellenségem gyerekét etetem, nevelem évek óta! Szerinted nem ismerem fel az arcát? - mutatott rám. - Kiköpött Jeon a gyerek. Túl sokáig tűrtem, hagytam, hogy elfajuljanak a dolgok, de ennek ma véget vetek! - üvöltötte, azon a napon pedig felszínre került minden sérelem, kiteregettek minden szennyest, és megváltozott az egész életem, jobban mint eddig.