Fake love(V) ~ Befejezett

29.rész

Taehyung POV: 

Ökölbe szorított kezekkel figyeltem az eseményeket, miközben belülről majd megölt a méreg. Nem elég, hogy a legjobb barátom még hazudik is, letagadja az egészet, mintha ő nem lenne sáros mindenben, ami történt, még képes rá is mozdulni a lányra, akiről tudja, hogy tetszik nekem. Nem bírtam elviselni annak a gondolatát, mi van, ha talán Hyori hasonlóan érez iránta, s talán az a csók valamit jelentett számára. Próbáltam a reakciójából bármit is kivenni, a tekintetéből, az arckifejezéséből bármit is kiolvasni, de sikertelenül. 

Park Jimin, az én szememben halott vagy. 

Sietve, már amennyire a fájó testem engedte a házba lopakodtam, úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy én egyáltalán valaha ki is jöttem onnan, és az ágyamra másztam. Legszívesebben üvöltöttem volna, törtem és zúztam volna, amiért olyan tehetetlennek éreztem magamat. Hyori utál, pedig ha tudná, hogy nekem sem könnyebb, talán enyhítene a szívén és megértené, mindent szerettel és okkal tettem. Jimint én utáltam, amiért kihasználta szorult helyzetemet és a saját oldalára fordította a dolgokat. Egy részem pedig rettegett, éreztem, hogy közel a vég. Éreztem, hogy hamarosan minden ki fog derülni, az annyira vigyázott és féltett váram összedől, s nem tudtam, mit kellene tennem. 

-Szia. - lépett be Jimin az ajtómon, ahogyan azt eddig minden nap tette, nekem pedig kevés kellett ahhoz, hogy ne nyúljak a fegyverem után és mutassam meg neki, hogyan is állok éppen hozzá. - Hogy vagy? - kérdezte, miközben leült az ágy szélére, feltűnően feszengve és néha néha kerülve a tekintetemet. 

-Szuperül. - válaszoltam magabiztosan. - Nagyon nagyon jól. A hátam is rendben van, szerintem lassacskán majd felállhatok és mászkálhatok is. - hazudtam, pontosan megvolt a magam terve a csapdához, amibe vártam, mikor lép bele. 

-Jaj, nem kéne. - mondta hirtelen. - Úgy értem, lehet, hogy most jobban érzed magad, de mi van, ha csak átmeneti? Nem kellene még pihenni? - kérdezte habogva. 

-Na de Jiminnie. - mosolyogtam kelletlenül. - Mióta aggódsz te ennyire miattam? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Erre valók a barátok. - vakarta meg a tarkóját nevetve, én pedig követtem a példáját, mielőtt elhallgattam volna és az ágyra nem csaptam volna. 

-Ne szórakozz velem. - morogtam, Jimin pedig riadtan nézett rám. - Tudom mire megy ki a játékod. És ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Megcsókoltad Hyorit, láttam. - sziszegtem, egyrészt mert próbáltam annyira visszafojtani a mérgemet, amennyire csak tudtam, másrészt pedig mert annyira fájt a hátam, hogy a falat le tudtam volna marni körömmel. 

-Szóval kimentél a házból. - válaszol legalább olyan hangsúllyal, mint amilyen nekem is volt. - Taehyung csak nem bír nyugodni a seggén. Milyen érzés volt? - hajol közelebb hozzám, én pedig késztetést éreztem arra, hogy agyonverjem. 

-Te szemét. - szinte már vicsorogtam. - Hogy van képed így hátbaszúrni? Kihasználni, hogy ágyhoz vagyok kötve? - kérdeztem, egész testem remegett. - Egyáltalán mióta játszod nekem a barátot? 

-Még mindig a barátod vagyok. - vont vállat. - Csak a magam javára hajtom a malmot. Hyori nálam keresett vigaszt. Én pedig éltem vele. 

-Nem! Nem éltél vele, hanem kihasználtad, hogy szomorú és gyenge! Kislány még, hát meg vagy veszve? - emeltem meg a hangomat.

-És te? - vágott vissza. - Mert te talán vele egykorú vagy? Az mennyivel jobb mikor te táplálsz iránta bármilyen érzelmet? Te nem használod ki, hogy évek óta sebezhető? Mindketten tudjuk, hogy nincs jól. Azért, mert azt mutatja, mert kezd jóra fordulni a sora, nincsen jól. És neked még egyet rúgnod kell rajta, csak mert nem tudod elrejteni amit el kellene. 

-Én nem használom ki! Rám lett bízva! Jungkook rám bízta azon a napon! Nem tehetek arról, hogy engem kért meg és nem téged! Ez zavar annyira? Ezért vagy ilyen? Mert én vele voltam akkor is, mikor te nem? 

-Te sem lettél volna ott, ha nem ölöd meg! - kiáltott rám vissza, én pedig megütközve dőltem vissza az ágykeretnek. Szavai késként hatoltak a szívembe, s még meg is forgatta azt bennem, ha nem lett volna elég. 

-Szerinted nem bánt? Nem kísért öt éve minden áldott nap és éjszaka? - kérdeztem remegő ajkakkal. - Kinek és mit kellene bizonyítanom, hogy elhiggye nekem, gyűlölöm magamat azóta is? Szerinted én nevettem, boldog voltam, mikor a barátom, akit annyira szerettem, akire annyit vártam a karjaim között halt meg? Szerinted nekem milyen érzés Hyori szemébe néznem azóta? Minden alkalommal, akárhányszor csak Jungkook szóba kerül, arra gondolok, meddig tudom még húzni az időt és élvezni Hyori szeretetét. Mert tudom, egy napon meg fogja tudni, hogy én voltam, én öltem meg Jungkookot azon a napon! Én voltam, én lőttem és a francba is, nem tudtam hogy ennyire pontos lesz! Nem akartam! Soha nem tudtam volna szánt szándékkal bántani őt, főleg úgy nem, hogy tudtam, húga van. Szerinted én nem érzek fájdalmat, mikor azt sem tudom, mit tegyek azért a gyerekért, hogy kárpótoljam a veszteségét? Hogy millió darabra török minden alkalommal, mikor tudom, semmilyen játék, ékszer, ruha nem helyettesíti Jungkook jelenlétét? Hogy minden álmomban megjelenik, az utolsó pillanataiban, az utolsó kérésével? Öt éve azon vagyok, hogy minden nap jobb legyen Hyori számára, az életem adnám azért, hogy egy napon a szemébe nézhessek, bűntudat, keserűség és fájdalom nélkül. Hogy elmondhassam neki, hogy szeretem, és a testvérét is szerettem, és mennyire sajnálom amit tettem? Mit mondjak még neked, hogy elhidd, nekem legalább annyira nehéz, mint neki? Ha visszamehetnék az időben, előbb fognám azt a pisztolyt a saját fejemre, minthogy Jungkookéra, vagy bárki máséra. Minden nap attól rettegek, hogy meg fogják tudni a valódi énjét, hogy elveszik tőlem, hogy valaki meghal, akit szeretek a hülyeségem miatt. Minden napot félelemben töltök el, mert nem tudom meddig tart ez az idill, mert nem tudom, mit tegyek azért, hogy akárcsak egy órával vagy egy perccel tovább húzhassam. Hogy mikor kell mindenkivel szembe néznem, és bevallanom életem legnagyobb hibáját? Hogy majd egy napon találkoznom kell Kookal is, és elmondanom neki, hogy sajnálom, bocsásson meg, én oltottam ki az életét! - mondtam, zokogtam ahogyan végre kiadtam magamból, ami a szívemet nyomta. Fájt, mart, égetett, fojtott minden szó, minden gondolat, a fejem majdnem felrobbant, nem tudtam tovább magamban tartani azokat. 

-Taehyung. - hallottam meg egy vékonyka hangot az ajtó felől, sírásom pedig erősödött, mert tudtam, éreztem, minden hang belül azt mondta, Hyori ezt végig hallotta. - Igazat beszélsz? Tényleg te voltál? Te vetted el a testvéremet? 

Mit kellett volna tennem? Tagadjam le, mikor éppen most vallottam be? Kenjem valaki másra, vagy csak sunnyogjak el, haljak meg hirtelen, hogy ne kelljen válaszolnom neki, és megerősítenem benne, hogy minden feltevése igaz? 

Összeszorított fogakkal és szemekkel csak bólintottam egyet, mielőtt felhúztam volna a lábaimat, és arcomat a kezembe nem tettem volna. Saját sírásomtól alig hallottam valamit, de két dolog az emlékezetembe vésődött. 

Az egyik Hyori remegő hangja, amint felsír, s apró lábai amikkel elfut valamerre, ki tudja hova, a szörnyű valóság elől. És előlem, egy utolsó szemét alak elől, aki mindent tönkretett benne.

A másik pedig a lépcső nyikorgása volt, ami összetört bennem minden reményt. Egy ember alatt nyikorgott ennyire mindig a lépcső. Tudtam, hogy apám mindent hallott.