Fake love(V) ~ Befejezett

33.rész

Taehyung POV:

Remegő kezekkel tartottam a kezemben a pisztolyt, miközben figyeltem, ahogy apám a földön fekszik, alóla pedig vér szivárog. Ennyit a pontos lövesemről, egy golyóval megöltem. Szemeim kimeredtek, légzésem pedig rendszertelenné vált, ahogyan realizáltam, hogy ismét embert öltem. Először Jungkook, most pedig a saját apám. Nem tudtam, hogy jutott eszembe megtenni, csak éreztem, hogy valami nyomja hátul a nadrágomat, aztán felismertem, hogy én oda betettem egy fegyvert, mikor pedig apám helyettem Hyori felé próbált célozni, gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt. Nem hagyhattam, hogy az én drágám meghaljon. Nem hagyhattam, hogy bárki is meghaljon. De sajnos a lapokat nem én osztom. 

Senki nem mondott semmit. Nem szólalt meg, nem mozdult, csak figyeltünk az élettelen testet, és az alatta lévő padlót, ami folyamatosan szineződött pirosra. Hyori sírt. Zokogott. Anya sírt, jajveszékelt, miközben a térdére borult. Én viszont nem tudtam sírni. Korábbi könnyeimnek már nyomuk sem volt, ürességet éreztem belül. Nem éreztem fájdalmat, gyászt, szomorúságot, talán egy picike megkönnyebbülést. Semmi mást. 

-Tae. - suttogta Hyori miközben mellém mászott. Fél kezemet kinyitottam, ő pedig gondolkodás nélkül bújt hozzám. Szorosan magamhoz öleltem, fejemet az övére támasztottam, miközben próbáltam megnyugtatni, kevés sikerrel. - Annyira sajnálom. Annyira sajnálom. - motyogta a pólómba. - Buta voltam és önző, nem is tudtam, te mit élsz át. Annyira sajnálom. 

-Nem kell. - válaszoltam. - Örömmel tettem mindent. 

-Tudom. Köszönöm. - mondta, és nekem dőlve, csendben üldögéltünk a földön, apám holttestét figyelve, belül pedig tudtuk...innentől kezdve minden jó lesz. Ára volt, de biztosan jó lesz. 

- - - - - - -- - - - - - - - - - - - - - - -

-Annyira sajnálom Tae. - ölelt át Jimin, én pedig a felé eső kezemmel magamhoz húztam. - Biztos nagyon nehéz, ha bármire szükséged van, csak szólj és ott leszek nálad. Ami pedig a múltkorit illeti...

-Fátylat rá. - legyintettem, tekintetemet le sem vettem apám sírkövéről. 

-De nem. Nem tudom, mi ütött belém. Megbántottalak téged is, és Hyorit is. Tudom. - magyarázkodott. - A viselkedésem nem volt helyén való. Sajnálom. 

-Semmi baj. - mosolyodtam el félig, miközben a barátomra pillantottam. - Kérhetek valamit? 

-Persze. Mi az? 

-Vidd el őt valahova. 

-Hyorit? 

-Igen. Szükségem van egy kis időre most. Nem csak magam miatt, de anya mellett is ott kell lennem. Legyen addig nálad, vagy utazz el vele valahova. Csak egy kicsit...míg jobban nem leszek. 

-Rendben. - bólintott csendben, majd megpaskolva a vállamat magamra hagyott. Én csak álltam egy helyben, miközben fejemben folyamatosan lejátszottam az eseményeket. Pár napja még egy rendes családban élő húsz éves fiú voltam, aki katonának készült, most pedig nincs apám. Akit én öltem meg. Érdekes módon viszont, míg Jungkook megölése éveken át emésztett, és a pokolra kívántam magamat miatta, addig most úgy éreztem, mintha szívességet tettem volna mindenkinek. Apám azt érdemelte, amit kapott. Bár valahol sajnáltam, azt a sajnálatot hamar el is vetettem, arra hivatkozva, hogy ezt kellett tennem. Ha nyugodt életet akartam, nem csak magamnak, hanem Hyorinak, anyának akkor ezt kellett tennem. 

-Hé. - állt meg mellettem egy fiú, akit nem ismertem úgy teljesen, csak látásból. Néha voltunk együtt edzeni, vagy lőni. - Részvétem. 

-Köszönöm. 

-Felhetetek egy kérdést? Bár tudom, hogy lehet nem ez a megfelelő alkalom. - pillantott körbe. - Igaz, hogy a hugod, egy....tudod. - hajolt közelebb hozzám. - Egy...Jeon? 

-Igen. Igaz. - válaszoltam, ki tudja hanyadjára. 

-Te jó ég. - kapta a fiú a szája elé a kezét. - Én még emlékszem a bátyjára, mi is volt a neve? 

-Jungkook. 

-Igen, igen, rá. A nyuszifog. 

-Igen, a nyuszifog. 

-Vele mi van? - kérdezte, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom, ahogyan még egy újabb embernek el kellett mondanom, hogy mi történt. 

-Már nem él. Hyori előtt ne emlegesd. - intettem meg, mielőtt még valami meggondolatlant mondana. 

-Persze, persze. Sajnálom haver. - rázta meg a fejét és odébbállt. 

Egy hete annak, hogy megtörtént az a baleset a házunkban. Az egész város tudta, hogy mi történt, bár egy kicsit másabb történet látott napvilágot, mint ami a valóságban volt. 

"Hallottátok, hogy Kim tábornok öngyilkos lett?"

"Pedig milyen jó élete volt" 

"Állítólag ivott és véletlen sült el a fegyver" 

A családomon kívül senki nem tudta, hogy én tettem. Viszont a halálával szélként repültek a hírek mindefele, így valahonnan az is kiderült, hogy Hyori kicsoda. Rettegtem eleinte, mert nem tudtam, mire kellene számítanom. Kiket buzdított fel apám ellene, kik voltak hű csatlósai, hogyan fogják fogadni egy olyan személy lányát, aki a közutálat tárgya volt. Viszont rövid időn belül a félelmemről kiderült, alaptalan, Jeon Hyori imádat tárgya lett, miután kiderült róla, valójában kicsoda. 

Csodálták az emberek, főleg az idősebbek, akik emlékeztek a szüleire, és abban az egész város egyetértett, hogy Hyori az apjára emlékeztet. Nem tudtam, mit kellene kezdenem, ezek után hogyan álljak hozzá az emberekhez, Hyorit hogy vigyem bármerre, egyáltalán vele milyen kapcsolatot kellene kialakítanom. 

Azt tudtam, hogy szeretem. Nem úgy, mint egy húgot, vagy mint azt a lányt, akire vigyáznom kellene. Másképpen szerettem. Akartam őt magamnak. Szerelmes voltam, és a lelkem mélyén tudtam, ő is szeret, csak még nem fogta fel, milyen szeretettel. De reméltem, hogy hamarosan rájön, mégis mit érez irántam, és akkor végre talán az enyém lehet.

Apám nem állt az utamba.

Anyám nem állt az utamba.

Jimin támogatott. 

Az emberek nem aggódtak, nem pletykáltak, hiszen tudták, hogy Hyori nem az édestestvérem, semmilyen testvérem. Szabad volt a pálya. És igaz, hogy éveket vártam rá, míg végül megkaptam amit akartam, de megérte. Egyszer Hyori az enyém lett.