Fake love(V) ~ Befejezett

16.rész

Taehyung POV: 

Az ágyon ültem, és a csillagászos könyvet olvastam, amit még mindig nem sikerült befejeznem, mikor egy gyenge érintést éreztem a felkaromon. Oldalra fordítottam a fejemet, és Hyori bágyadt szemeivel találkoztak az enyémek, miközben a kis kezét már vissza is húzta maga mellé. 

-Hyori! - vidultam fel egy pillanat alatt, és már le is tettem a kezemből a könyvet. Óvatosan a homloka fele nyúltam, s boldogan tapasztaltam, hogy a hőemelkedésének nyoma sem volt. Kicsit lejjebb is húztam rajta a takarót, hogy ne legyen melege. - Hogy érzed magad? - kérdeztem mosolyogva, azonban választ nem kaptam, helyette csak könnyes szemekkel nézett fel rám, remegő ajkakkal. - Jajj ne, ne sírj drága. - hajoltam fölé és megöleltem. Egyik kezével átölelte azt a karomat, amelyikkel nem támaszkodtam, fejét pedig nyakamba fúrta. Annyira kicsi volt, védtelen és törékeny, minden egyes szipogásától egy repedés keletkezett a szívemen. Nem tudtam, hogyan maradjak erős, bátor és kitartó, mikor a fájdalma akkora volt, hogy hatással volt rám is, éreztem minden kis részét. 

-Rosszat álmodtam. - motyogta remegő hanggal, s szorítása rajtam erősödött. 

-Elmondod nekem? - kérdeztem, s kicsit eltávolodtam tőle, és a keze lecsúszott a csuklómra. Lenéztem rá, s megtöröltem a szeme alatti nedves részt, ami már kicsit emberibb színű volt, mint egy nappal korábban, bár pár sötétebb folt is helyt talált magának rajta, jelezve a kialvatlan napokat. Csak megrázta a fejét, s nem tudtam mit gondoljak erről. Nem meri nekem elmondani, mert nem bízik bennem? - Miért nem? Nem lenne jobb, ha kiadnád magadból? - döntöttem oldalra a fejemet, míg kérdőn pillantottam rá. 

-Jungkook volt benne. - nyögte ki végül, én pedig szomorúan néztem vissza rá. Gondolhattam volna, hogy a gyógyulása nem csak annyiból fog állni, hogy felfogja a testvére hiányát, majd kisírja magát, aztán elfogad engem, és ismét boldog élete lesz. Sejthettem volna, hogy álmában is elő fog jönni ez az egész esemény, ki tudja meddig, amíg ki nem heveri és el nem fogadja a dolgokat. Anya szavai jutottak eszembe, a legjobbat akkor teszem neki, ha itt leszek vele. 

-És? Mi történt? - próbáltam kipuhatolózni, mi zavarta meg a nyugalmát. - Mi történt vele? 

-Meghalt. - válaszolta halkan, kissé mintha félt volna elmondani nekem, s lehet nem volt a legjobb ötlet erőltetni, hogy beszéljen, de azt sem akartam, hogy később magába roskadjon, s észre sem vesszük, már komolyabb lelki problémával szenved. - Megölték. 

-Ki volt az? - kérdeztem kissé feszengve, a válasza pedig egy kés volt mindenhova bennem, amit még vagy kétszer meg is forgattak. 

-Te. - mondta ki gondolkodás nélkül, a szemembe, én pedig levegőt venni is elfelejtettem. Remegő ajkakkal néztem vissza rá, szemeim cikáztak az övéi között, s míg ő fáradt és nyugodt maradt, én belül tomboltam, mert majdnem megölt a tudat, hogy míg ő ezt csak álmodta, addig én nemcsak hogy megéltem, de tényleg meg is tettem.  

-Csak álom volt. - nyögtem ki nehezen a választ és kismítottam a haját a szeméből. - Csak álom volt. Nem kell félned, én...én....én ilyet nem tennék. - hajtottam le a fejemet s legszívesebben sírva fakadtam volna, akkora büdös nagy hazugság volt az egész. Azt mondtam neki, hogy sosem tenném meg, ami részben igaz, mert szándékosan tényleg nem tudnám megtenni. De megtettem, és az életem nem egy mozifilm volt, vagy egy bestseller könyv, igenis megtettem, s habár ő nem tudta, de alig bírtam azt a terhet elviselni. 

-Tudom. - mondta halkan. - Jungkook barátja vagy. Az én barátom is. - mosolygott halványan, én pedig úgy éreztem nem bírom tovább. Ne lássam most, ne legyen a közelembe, mert olyan bűntudatot kelt bennem, olyan érzelmeket vált ki belőlem, hogy úgy érzem magamat, mintha én lennék maga a földi gonosz. 

-Szólok anyának, hogy felkeltél. - válaszoltam, s felálltam mellőle. Segítettem neki felülni, óvatosan és vigyázva rá, majd gondolkodás nélkül kiviharzottam a szobából. Lementem egyenesen a konyhába, ahol anyu éppen az ablakban lévő virágait rendezgette, érkezésemre pedig felkapta a fejét. 

-Szia. - köszönt rám mosolyogva, én viszont csak belemélyesztettem körmeimet az ajtó keretbe. 

-Hyori felébredt. - közöltem vele a tényeket, azután a bejárai ajtó fele siettem, s miután kivágtam a ház ajtaját, futásnak eredtem. 

-Kisfiam, hová mész? - kiáltott anya utánam, én viszont nem álltam meg, csak futottam egyenesen a közelben lévő tisztás fele, ahol annyit játszottunk, mikor még kicsik voltunk. Megálltam annak a közepén és a puha, friss fűbe rogytam, a térdeimre. Lihegve támaszkodtam meg a karjaimon, s a következő pillanatban akkorát üvöltöttem, amekkorát csak bírtam. Torkom megremegett az erős hangtól, hangszálaim nekifeszültek és belemarkoltam a tenyerem alatt pihenő fűbe. Pár szál ki is szakadt, ahogyan szorítottam őket, és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Gyomrom összezsugorodott, ahogyan kiadtam magamból a fájdalmamat, úgy, hogy senki sem látta. 

Ember vagyok. Nekem is vannak érzéseim. Nekem is fáj. Nekem is kell néha sírnom, ez tesz olyan emberré, aki érez, akinek fáj. Gyenge voltam, de ettől váltam erőssé.

Amilyen gyorsan összetörtem, olyan gyorsan össze is szedtem magamat, és még pár órát üldögéltem a fűben, sírva, míg végül úgy nem éreztem, hogy jól nem vagyok. Legalábbis, egy darabig biztosan.