Egy korához képest nagyon fiatal katona és egy árván maradt lány szerelme. Ellenséges oldalból szövetségesek lesznek, a kapcsolatuk során pedig olyan titokra derül fény, ami Hyori életét megváltoztatja.
Remegő gyomorral álltam az ajtó előtt, míg összeszedtem magamat. Szemeimet szorosan lecsuktam, s hagytam, hogy egy kósza könnycsepp elszabaduljon az arcomon. Nem tudtam, mi fog ott bent várni rám. Az volt az a ház, ahol Hyori mégiscsak évekig élt, Jungkookkal, s ahol Jungkook is élt, az én régi barátom. Kívülről sem volt valami megnyerő a külseje, s ha csak eszembe jutott, hogy Hyorit milyen apró kis dolgok boldoggá tették, mint a meleg víz, a mindennapi meleg vacsora, vagy egy darab csoki, mert éppen olyan kedvünk volt, hogy együnk egyet, már tudtam, nem egy palotára kell odabent számítanom. Végül egy mély levegőt vettem és benyitottam.
Az ajtó remegve és fülsértően csikorogva adta meg magát, a következő pillanatban pedig le is esett. A porfelhő, füstként szállt felfelé az egész arcomat belepve, amitől köhögve próbáltam meg friss levegőhöz jutni. Amint látásom tisztult, beljebb léptem és megütközve tapasztaltam, hogy még álmomban sem láttam ekkora nyomort, mint ami ott volt. A falról darabokban hullot le a festék, ami a földön kötött ki, csomókban, darabokban. A sarkok egy része be volt ázva, sárgás foltot hagyva maga után, az állott levegőt már meg sem említem.
Az első helység amit megpillantottam, az a nappali szerűség volt. Egy asztal, körülötte négy székkel, szépen elrendezve. Mellette jópár szekrény volt, de ettől függetlenül, mindegyik szépen el volt rendezve, és a poron, a két hónapnyi koszon kívül nagy rendetlenség sehol sem volt. Beljebb léptem és még jobban körbenéztem. Az egyik polcon egy képet láttam, amin egy férfi és egy nő volt elegáns ruhában. Ahogyan jobban megnéztem és az emlékeimben kutakodtam, felismertem bennük Jungkook szüleit. Főleg, ahogyan az apjukra néztem. Mintha az anyukájuk nem is játszott volna szerepet a génjeik kialakulásában, az apjukra hasonlítottak mind a ketten, de már már ijesztően. Mellette egy másik, fakó kép volt egy könyvnek támasztva, ajkaim pedig automatikusan mosolyra húzódtak ahogyan megismertem a két gyermeket rajta. Jungkook ült egy széken, haja oldalra fésülve, ölében pedig egy három év körüli Hyori üldögélt. Csak néztem a képet, az arcukat, a széles mosolyukat, a szinte ugyanolyan fogukat, ahogyan boldogan néznek a képről rám. Hyori sokkal de sokkal vidámabbnak tűnt, mint most, ennek pedig nem így kellett volna történnie. Sajnáltam, hogy ilyen fiatalon így megviselte az élet, s próbáltam nem átkozni magamat, amiért benne voltam a nehézségei okozójaként. Sietve levettem mindkét képet a polcról és a táskámba rejtettem, majd továbbindultam apró körutamra.
Tekintettel arra, hogy a konyhában ürességen, kevéske penészen és pókhálón kívül semmit sem találtam, végül egy darab szobát találtam, ami viszont több kincset rejtett magában, mint gondoltam volna. Játékok mind fiúknak, mind lányoknak, értékes dísztárgyakat, csupa olyan dolgot, amit el tudnék vinni Hyorinak, hogy otthonosabban érezze magát nálunk. Ahogyan végignéztem a polcokon, és benyitottam a szekrényekbe, egy vastag könyvön akadt meg a tekintetem. Méretre aprócska volt, de vastagságra egész szép darab, így miután letörölgettem róla a port, kinyitottam.
Ajkam megremegett, ahogyan egy fénykép jött velem szembe, főleg, mert egy adag emlékkép is társult hozzá.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kristálytisztán emlékeztem erre a képre, a másolata nekem is megvolt otthon. Akkor készült, mikor még minden rendben volt a városban. A szüleink jóban voltak és hétvégente közös ebédeket rendeztek, többnyire a mi házunkban. Mi hárman mindig sietve lapátoltuk befele az ételt, hogy aztán a szobámba vagy a kertbe futhassunk és játszhassunk ki tudja meddig, míg el nem aludt valamelyikünk, vagy el nem jött a távozás ideje. Akkor készült, mikor még csak nem is sejtettük, hogy nem sokáig leszünk még jó barátok, hogy valamelyikőnk idő előtt hal majd meg, valamelyikőnk karjai között.
Szomorúan a táskámba csúsztattam a képet, miközben tovább nézelődtem, és találtam egy kicsinyke takarót. Halványkék színe volt, bár néhol már megsárgult és lyukas volt, de volt egy olyan érzésem, ezt el kell vinnem, ez valakinek sokat fog jelenteni. Mivel nem volt egyébként sem egy nagy méretű, nem esett nehezemre még kisebbre hajtogatni, és a táskámba gyömöszölni. Néhány ékszer, játék, könyv is nálam landolt, majd kiléptem a házból, s még egy utolsó pillantást vetettem rá. Úgy gondoltam, ez lesz az utolsó alkalom, hogy látni fogom, s akartam emlékezni rá. Én magam sem tudom, miért, de akartam emlékezni erre a házra.
Körbenéztem, de nem láttam senkit a környéken. Nem tudtam, a többiek merre mehettek, mert az autók a helyükön voltak, viszont nem láttam mozgást, nem hallottam hangokat semerről. Leültem az egyik autó mellé, és a zsebembe nyúltam. Kezembe vettem a kis csillagot, és elmerengve nézegettem egy darabig, míg valaki hirtelen kikapta a kezemből és a fény felé tartva vizsgálgatni kezdte.
-Ezüstnek tűnik. - magyarázta és a szájába véve kettőt még rá is harapott. - Igen, annak tűnik.
-Mert az is. - mondtam és felálltam. - Add vissza. - nyúltam a fiú karja után, hogy visszavegyem a számomra rettenetesen értékes darabot, mikor is a háta mögé rejtette azt.
-Haha! Ha kell, vedd el. - kacsintott rám, és egy mozdulattal eldobta valamerre a kis darab ezüstöt. Döbbenten néztem rá, szinte hitetlenül, mielőtt még szétáradt volna bennem a méreg.
-Normális vagy? - kérdeztem dühösen. - Ez most mire volt jó? - kérdeztem miközben elszaladtam az irányba, amelybe láttam röpülni. Kétségbeesetten kutakodtam a fűben, miközben minden részét átnéztem, nehogy esetleg rálépjek és még jobban belenyomjam a földbe vagy egy fűszál alá. Térdre ereszkedve kutakodtam mindenfele, miközben remegő kézzel kerestem a csillag után.
-Ezt keresed? - szólalt meg a korábbi fiú közelebbről én pedig ránéztem. Két ujja között ott volt a kis csillag, aminek örültem, hogy mégsem dobta el, hiszen ha nem találtam volna meg, lehet kétszer gyilkoltam volna az életem során.
-Mi bajod van neked? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. - Add azt vissza, ameddig még szépen és türelmesen kérem.
-Mert ha nem, mi lesz? - kérdezte alattomosan mosolyogva, én pedig értetlenül bámultam rá. Egyrészt azért, mert fogalmam sem volt arról, hogy ő kicsoda. Másrészről pedig azért, mert nem tudtam, mit ártottam neki, amiért csak így elvette tőlem ami az enyém.
-Mert ha nem, akkor kénytelen leszek úgy megverni téged, hogy egy szál fű is erősebb lesz nálad. - pillantottam rá, a következő pillanatban pedig lendült a keze, s olyan pofont kaptam tőle, hogy a látásom homályos lett tőle. Dühösen kaptam az arcomhoz, amint pedig észhez tértem, fegyveremet előkaptam és a homloka közepére támasztottam a végét.
-Még egyszer hozzám nyúlsz, hamarabb mész a túlvilágra. - morogtam és kitartottam felé a tenyeremet. - Most pedig ide azzal a csillaggal. - mondtam fenyegetően, a srác pedig nagyot nyelve csúsztatta bele végre amit akartam. Szikrázó szemekkel bámultam rá, míg meg nem hallottam a többieket valamerről. Oda kaptam a fejemet és láttam az egész csapatot felém futni, én pedig tekintetem visszavezettem a fiúra, akinek addigre se híre, se hamva nem volt.
