Fake love(V) ~ Befejezett

24.rész

Taehyung POV: 

-Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte Jimin suttogva. - Csak mert nem tudjuk, hogy kivel állunk szemben. Lehet, hogy egy nyeszlett kis takony, akinek a körmömmel elvágom a nyakát. De mi van, ha kicsi a bors, de erős? Nem akarok még meghalni. 

-Ketten vagyunk. Az egyikőnk a legjobb lövő, a másikunk pedig az egyik legerősebb a csapatban. Mégis mit tudna velünk csinálni? Elfúj minket? 

-Ne becsüld alá az ellenségedet Tae. Sosem tudhatod, hogy kikkel állsz szemben. Emlékezz vissza, mi történt öt évvel ezelőtt. Megölted Jungkookot. Tudtad? Nem, csak miután megnézted. 

-Az más volt. Akkor kényszerítve voltam, csak találomra meghúztam a ravaszt, fogalmam sem volt arról, hogy ilyen pontosan fogok célt találni a barátom háta közepében. Most is más lesz. Elkapom, kifaggatom, ha nem azt teszi, amit én akarok, maximum kinyírom. 

-Nem kéne inkább mégis szólni még valakinek? - akadékoskodott Jimin. - Egyikőnk sem látta még, hogy néz ki, csak hallottunk róla, és..

-Akkor menj el. - mordultam fel, de szememet le sem vettem az utcáról. - Ha ennyire félsz, akkor menj vissza. Menj haza, aludj, vagy legyél a biztonságos kis szobádban, nem érdekel. De én nem fogom hagyni, hogy egy idegen veszélyt jelentsen, sem Hyorira, sem pedig más gyerekre. Végülis, nemsokára mindketten hivatásos katonák leszünk. Ez csak jót fog tenni a nevemnek, nem beszélve arról, hogy anyámat is féltem. A nőknek esélyük sincsen az ilyenekkel szemben, s talán most még nem csinál semmit, talán csak megfigyel, de még csírájában kell ezt az egészet elfojtani, mielőtt még túl késő. Nem akarok áldozatokat. - fejeztem be a monológomat, mire Jimin felhorkant mellettem, és kényelembe helyezte magát a földön. 

-Te meg a motivációs beszédeid. A francba is mindkettőtökkel. - mondta és az ölébe helyezte a puskát, mindkét kezét azon támasztva, készen állva bármelyik pilllanatban. 

-Tudom, hogy szeretsz. - mosolyogtam rá alattomosan, mikor is mozgást érzékeltem az egyik oldalból, fejemet odakapva pedig megpillantottam. Azt a személyt, akiről már mindenki beszél. A kukkolót. - Nézd, ott van. - csaptam Jimin karjára, aki mellém dőlve figyelte az idegent. Egy fal mellett állt, s meglehetősen magas volt, mégsem lehetett volna észrevenni, ha nem kifejezetten őt figyeljük. Magas volt és vékony, haja sötét, annyira, hogy nem is látszott szinte a környezetben. Bőre hófehér, és vékony volt. Kissé izmos, de vékony. Valamiért ismerősnek hatott számomra, mintha láttam volna már valahol. 

-Most mit csináljunk? - kérdezte Jimin. - Nézz rá. Nem csinál semmit, nincs nála semmi. Csak áll és figyel. 

-Csináljuk mi is ezt. Csak figyeljünk, ha pedig mozdul valamerre, mi követjük. Még ha ma este nem is csapunk le rá, akkor majd holnap vagy holnapután. 

Vagyis, ez volt a tervem. Egészen addig a pillanatig, ameddig meg nem láttam Hyorit és az egyik barátnőjét kilépni az iskola ajtaján. Döbbenten néztem rá, ahogyan a hátán lévő táskájának a pántját szorongatta, megigazította magán az egyenruháját és körbenézett a félig sötét utcán. Remegve kapkodtam a fejemet közötte, és a sarkon álló idegen között, aki felfedezte, és teljesen neki szentelte a figyelmét.

Nem. Nem. Biztos, hogy nem fog tenni vele semmit, mert mire észbe kaphat, addigra már szét is csaptam a fejét a betonfalon. 

-Fogd ezt. - adtam oda a fegyverem Jiminnek. - Odamegyek. Ha eldurvul a helyzet, akkor lőjj. Mindegy, hogy mikor, csak lőjj! 

-De Tae, én még nem vagyok annyira....

-Csak csináld! - mordultam rá, és amilyen gyorsan csak tudtam, kirongyoltam a bokor takarásából. És milyen jól tettem, mert mire odaértem, addigra az idegen már Hyori csuklóját fogta, s nagyon el akarta őt vinni valamerre. Nem hatotta meg, hogy sírva könyörög neki, hogy hagyja békén, hogy ne csináljon vele semmit, csak csitította és minden erejével azon volt, hogy elvigye valahova. 

-Hé! - szóltam rá miközben sebesen haladtam feléjük. - Engedd el! 

-Tae! - sírt Hyori hangosan, miközben kitartóan rángatta a karját a másik irányba. - Segíts! - kérte, nekem pedig millió darabra tört a szívem, ahogyan a szomorú és keserves hangját meghallottam. - Segíts. - kérte, ahogyan pedig ránéztem, az első találkozásunk jutott eszembe. Akkor is ennyire félt, ennyire várta, hogy valaki megmentse, és akkor is én voltam az, aki vele voltam. Ez pedig most sem lesz másképp. 

Egy mozdulattal ott teremtem mellettük és egy könnyed rántással már magam mögé is húztam a lányt, aki szipogva kapaszkodott a pulóverembe és a hátamba fúrta a fejét. Az ismeretlen döbbenten nézett rám, mikor pedig találkozott a tekintetünk, és tovább néztem az arcát, pofán csapott a felismerés. 

-Te... - mutattam rá remegő ujjakkal, ő pedig csak hátat fordított nekem és futni kezdett. Nem hagyhattam elmenni, tudnom kellett, az e, akire gondolok. 

-Figyelj rám. - fordultam Hyori fele, pedig a lelkem megszakadt könnyekkel áztatott arcát látva. - Ott van Jiminnie a bokorban. Szaladj oda hozzá, és mondd neki, hogy vigyen haza, jönni fogok én is. Érted? - kérdeztem, mikor pedig bólintott egy puszit adtam az arcára. - Ott van a bokor mögött Jimin. Bármi van, maradj vele. - hadartam és futni kezdtem a fiú után.