Fake love(V) ~ Befejezett

30.rész

A szobámban feküdtem hason, arcomat a párnába fúrva. Már levegőt sem kaptam a torkomban lévő gombócoktól, amelyek egyre közelebb álltak ahhoz, hogy megfojtsanak. Elmém kavargott, háborgott, nem hagyott nyugodni egy pillanatra sem. Próbáltam felidézni minden emléket amim csak volt, hátha valami magyarázatot ad erre az egész helyzetre, de nem jártam sikerrel. Nem tudtam, miért történt ez velem, mit vétettem a rövidke életem során, amiért ezt érdemlem. 

-Hyori. - hallottam valahonnan Taehyung hangját. Halk volt, megtört, szomorú, éppenhogy csak kimondta a szavakat, a zokogásom hangjától alig hallottam. Rekedtes volt az övé is, de nem hatott meg semmi, hiszen csak egy gyilkos volt. A bátyám gyilkosa. 

-Men...menj el. - válaszoltam megerőltetve magamat, nehezen kiejtve minden betűt. - Nem vagyok rád kíváncsi, menj el. - mondtam, aztán ismét folytattam a sírást. 

-Hyori kérlek. - süppedt be mellettem az ágy, viszont amint megéreztem a hátamon hatalmas tenyerét, automatikusan húzódtam arrébb az ágyon. Nem akartam, hogy hozzám érjen azzal a kézzel, amivel elvett tőlem mindent, amim volt, amit valaha is szerettem. - Könyörgök, csak hadd mondjam el, hadd magyarázzam meg. Utálhatsz, gyűlölhetsz, csak hadd mondjam el neked az igazat. 

-Nem érdekelsz. Nincs mit ezen magyarázni. Szemét gyilkos. - vágtam hozzá amit tényleg gondoltam róla, s arra vártam, hogy végre tűnjön el, hagyjon engem békén. Nem akartam a közelében lenni, nem akartam még több hazugságát elhinni, még több magyarázkodást hallgatni, a hangját hallani. 

-Igen, igazad van. Az vagyok. - szólt remegő hanggal. - Nem foglak hibáztatni miatta, ha ezt gondolod. Jogosan gondolod. De szükségem van arra, hogy meghallgass. Muszáj elmondanom neked mi történt. Jungkook utolsó szavait. - mondta, én pedig még a légzést is abbahagytam és vártam, mi fog történni. A bátyám utolsó szavai. Tudnom kell őket. Tudnom kell, hogy mi történt vele, hogyan halt meg, vajon boldog volt e és nem szenvedett e sokat. Tudnom kell, mit érzett mikor már tudta, nincs neki sok hátra. Felemeltem a fejemet a párnáról és megtöröltem nedves pilláimat, miután Taehyung felé fordultam. Sosem láttam még olyan érzelmeket rajta, mint akkor. Sírt, ráadásul tudtam, hogy az ülés még fáj neki, de nem mutatta, kitartóan bámult rám, várt arra, hogy esélyt adjak neki a szólásra. 

-Csak Jungkook miatt. Ő az oka annak, hogy hajlandó vagyok megtűrni téged erre a rövid időre. - pillantottam rá, és visszafeküdtem hasra, de a fejemet felé fordítottam, hogy jelezzem, figyelek rá. 

-Megértem, és nem is kárhoztatlak miatta. - bólintott, majd megvakarta a tarkóját. - Izé...de előtte felülhetnék melléd? Nagyon fáj.. - motyogta, én pedig csak egy mély levegőt véve megforgattam a szememet és megpaskoltam magam mellett az ágyat. Miután kényelembe helyezte magát és megadóan sóhajtott egyet, megköszörülte a torkát és belekezdett. 

-Tudod.. Jungkook és én a születésünk óta barátok voltunk. Meg Jiminnie is. Így hárman. Igaz, hogy mi ketten egy kicsivel idősebbek vagyunk nála, de összesen csak pár hónappal, ez nem lényeges. A szüleink is nagyon jó barátok voltak, sokat jártunk össze, többnyire hétvégéken de előfordultak közös kirándulások is. És ez így ment évekig, hat éves korunkig. Egy nap hirtelen Jungkook eltűnt. De nem csak ő, a szülei is. Kerestem őket, Jiminnel nagyon sokáig, míg apa azt nem mondta nekem, hogy soha ne keressem őket. Se őt, se a szüleit, mert Jungkook nem lehet többé a barátom. Nem értettem, hogy miért. Jungkook nagyon jó, vicces és aranyos fiú volt, imádta mindenki. Nagyon hasonlított apukádra. - mondta mosolyogva, nekem pedig könnybe lábadt a szemem apa emlékére. - Ahogyan te is. Kiköpött Jungkook vagy. De lassan beletörődtünk Jiminnel, s nem kerestük őt többet. Aztán öt évvel ezelőtt apa elvitt engem egy küldetésre. Soha életemben nem voltam még azelőtt, úgy terveztem majd meghúzom magamat és valahogyan túlélem. Nem akartam menni, nem akartam fegyvert fogni, hiszen gyűlöltem, ahogy azt teszem a mai napig is. Nem szeretek katona lenni. Nem nekem való. Tudománnyal akartam foglalkozni, a csillagokkal, minden mással ami a természet. Láttad, mekkora távcső van az ablakom előtt. - pillantott rám, mire egy aprót bólintottam. - De ő nem úgy gondolta, és magával vitt. Akkor az egyik fiú mellettem észrevett titeket, ahogyan menekültök. Azt mondták, lőjjek. Mondtam, hogy nem akarom. Mondtam, hogy nem fogom megtenni. De tudod, vannak helyzetek....vannak helyzetek, mikor senkit nem érdekel, hogy te mit akarsz. Így én lőttem. Esküszöm neked, hogy nem akartam. Fogalmam sem volt arról, hogy egy mozgó autóból ennyire pontosan és ügyesen fogok lőni. Remegett a kezem, miután megtettem, és tudtam, nekem meg kell néznem, kire lőttem rá. Így sietve odaszaladtam a házatokhoz, és ott volt Jungkook. Őt találtam el. Első látásra fel sem ismertem, olyan sokat változtunk az évek során. Élt még, mikor odamentem hozzá, mert megfogta a bokámat. Azt hittem meghalok az ijedtségtől. - gesztikulált, a legnagyobb meglepetésünkre pedig felnevettem. Taehyung elmosolyodott és folytatta. - És akkor beszélni kezdett hozzám. Csak azt magyarázta, hogy nézzek be a csapóajtó alá, mert van ott valaki. Ott vagy Te. - mutatott rám. - Tudod, hogy honnan ismertem meg? Az anyajegyről az ajka alatt. Mindig csúfoltam miatta, s mikor megláttam, azonnal tudtam, hogy ki az. Azonnal. Azt mondta, hogy ott vagy lent, és menjek le hozzád. Először el sem hittem, hogy van húga, ugye én nem tudtam róla, te az után születtél, hogy ők elköltöztek a városból. És akkor adta nekem ide a láncdarabot. Azt a kis csillagot, amit a múltkor megtaláltál nálam. Az volt a jele annak, hogy teljesíteni fogom a kérését. 

-Mit? - kérdeztem érdeklődve. - Mit kért tőled? 

-Hogy vigyázzak rád. Hogy védjelek meg. - mondta szomorúan. - Ez volt az utolsó szava hozzám, ami téged illetett. Rám bízott téged azon a napon. A védelmem alá helyezett. Azon a napon én lettem az őrangyalod, az első számú védőd. - mondta és felém tartotta a tenyerét. Egy ideig várakozva és visszahúzódva néztem rá, míg végül lassan bele nem csúsztattam a sajátomat. - Öt éve azon vagyok, hogy mindent megtegyek neked. Arra tettem fel az életem, hogy rád vigyázzak. És ezt fogom tenni. Lehet eddig nem csináltam túl jól. Lehet, hogy több mindent tehettem volna érted, s lehet, hogy ez nem elég. De egyet megígérhetek, amit mindig is mondtam neked, az utolsó lélegzetemig veled leszek. - mondta, én pedig beharaptam az alsó ajkamat. - Nem kérem, hogy bocsáss meg. Nem kérem, hogy tégy úgy, mintha semmi nem történt volna, nem kérem, hogy beszélj velem innentől, ha levegőnek fogsz nézni, jogod van hozzá. De bármerre mész, én mögötted leszek. Ha elesel, megfoglak, ha valami fáj, meggyógyítom. Ha sírsz, megvigasztallak, ha boldog vagy, teszek róla, hogy az is maradj. Nem fogok semmivel és senkivel foglalkozni, ha rólad van szó. - mondta, én pedig elgondolkodtam szavain. Mindegyik igaz volt, Taehyung mellett olyan életem volt, mint még eddig soha. 

Szó nélkül közelebb csúsztam hozzá, és fejemet a mellkasára hajtva mellé feküdtem. Kezét azonnal a hátamra csúsztatta és simogatni kezdte lassan, mintha csak attól félne, hogy eltörik.

-Köszönöm. - mondtam, Tae pedig élesen beszívta a levegőt. 

-Haragszol rám? - kérdezte. 

-Igen. - válaszoltam. - De csak egy kicsit. Majd elmúlik. - magyaráztam, és lecsukva a szemeimet éreztem, hogy Tae története és a sok sírás álomba ringat.