Egy korához képest nagyon fiatal katona és egy árván maradt lány szerelme. Ellenséges oldalból szövetségesek lesznek, a kapcsolatuk során pedig olyan titokra derül fény, ami Hyori életét megváltoztatja.
-Lehetetlen. - ámult Jimin és anya egyszerre, ahogyan meglátták betoppanni az ajtón a bátyámat. Jimin ahogyan Tae is és én is az anyajegyet kereste, anya viszont...neki nem kellett egy pillanatig sem gondolkodnia azon, hogy kit lát. Eszembe jutott a történet, amit még régebben hallottam apáról és róla, s bár belül örültem, hogy az én apukám egy becsületes, tisztességes ember volt, aki semmilyen hűtlenséget nem követett el, ugyanakkor nagyon sajnáltam anyut is. Nemhogy régi szerelme, de már férje sem volt, s bár nem tűnt megviseltnek, sem pedig szomorúnak, én tudtam, valahol a lelke mélyén ő is bánja a történteket. Éppen ezért maradtam az Anya becézésnél. Nemcsak azért, mert már megszoktam és ezzel fejeztem ki felé minden hálámat, hanem azért is, mert tudtam, boldoggá teszi. És én azt akartam, mindennél jobban. Boldognak látni őt, ahogyan Taehyung is.
A nap további részét Jungkook társaságában töltöttem. Egyedül hagytak minket, kettesben a szobámban, mert mindenki tudta, bár nincs olyan ember ebben a házban, aki nem örülne a visszatérésének, én voltam az, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Ezt mindenki megértette és tiszteletben tartotta, így nem volt senkinek problémája azzal, hogy nyugton hagyjon minket bepótolni az elszalasztott éveket. Az ágyamon feküdtünk, pont úgy, ahogyan azt kiskorunkban is tettük. Nem fáztunk, nem volt kemény talaj alattunk, de az érzés ugyanaz volt. Én a karján feküdtem, közel hozzá, ő pedig átölelt és a hajamat simogatta, miközben dúdolt nekem valamit, amire az évek során már nem is emlékeztem, viszont ahogy ismét meghallottam, mintha soha nem felejtettem volna el.
Nem is tudom mikor voltam ennyire boldog. Szerelmes voltam, barátom volt. Az élet nyugodt volt, kényelmes, minden félelem és szomorúság kihalt belőle, helyette csak a nyugalom és a szabadság maradt. A testvérem velem volt, anyám helyett anyám is volt, és egy újabb baráttal gazdagodott ismeretségi köröm. Úgy éreztem, végre élhetek. Végre mindenem megvan, amire valaha csak vágytam, vagy talán gondolni sem mertem. Nem volt senki és semmi ami elronthatta volna ezt.
-Hyori. - szólított meg Kook hosszú idő után. - Kérdezhetek valamit?
-Persze. - távolodtam el tőle éppen annyira, hogy rá tudjak nézni. - Mi az?
-Jártál te azután a nap után valaha is a házban? - kérdezte, amire csak egy fejrázással válaszoltam.
-Én nem. Viszont Taehyung igen. - mosolyodtam el és felültem az ágyon. Lemásztam róla és az egyik közeli szekrényhez léptem, aminek a polcáról levettem egy kisebb dobozt. - Gyerünk, emeld meg magad. - intettem Jungkooknak, aki felült az ágyon, hátát pedig a támlának döntötte. Érdeklődve figyelte, mit csinálok, mikor pedig feltelepedtem mellé, letettem kettőnk közé a dobozt és kinyitottam. - Nézz ide.
-Te jó ég. - meresztette ki a szemeit, aztán pedig kivett belőle egy képet. - Emlékszel erre?
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
-Hogy emlékeznék, mikor én vagyok rajta? - nevettem fel szórakozottan, Jungkook pedig csatlakozott.
-Eleinte utáltalak. - pillantott rám. - Annyira hangos voltál. És mindig zajongtál. Meg az én játékaim kellettek neked, pedig neked is volt egy millió. De nem, neked az kellett ami az enyém volt. Mindent összenyálaztál. Oda akartalak adni másnak. - nevetett az emlékén, én pedig megcsaptam a karját.
