Fake love(V) ~ Befejezett

15.rész

Taehyung POV:

Lélegzetvisszafojtva álltam az ágyam mellett, apámmal az oldalamon, és az orvos tevékenységét figyeltük. Tekintetem gyakran az ágyban heverő lányra vándorolt, aki lecsukott szemekkel szuszogott, arca sápadt volt, szinte már ijesztően fehér, miközben vizsgálták és mindenféle dolgokat szúrkáltak bele. A szívem majdnem megszakadt a látványra, mert értelmet nyert abban a pillanatban a számomra, mit jelent, ha valaki belebetegszik a bánatba. Hyori pontosan ezt tette. Miután napokon át mindenféle ételt megtagadott, semmit nem volt hajlandó megenni, inni is csak nagyon keveset tudtunk neki adni, nem beszélve arról, hogy minden éjszaka legalább kétszer felsírt mellettem, végül ágynak dőlt és ez eleinte nekem fel sem tűnt. 

Azt gondoltam, biztos azért alszik sokat, mert nagyon kifárasztja minden gondolat és sírás, vagy mert nincs kedve máshoz, de miután egyszer alig mozdult meg arra, hogy szóltam neki, s a homlokára helyeztem a kezemet, az pedig tűz forró volt, tudtam nagy a baj és szóltam anyának, aki intézkedett, és az orvos, aki most Hyorit ápolta, azt apa hozatta ide. 

Ahhoz, hogy valaki katona lehessen apa felügyelete alatt, ahhoz nagyon sok mindennek kell megfelelni, s a jelentkezőket mindig alaposan megnézik, megvizsgálják, hogy mire lesznek később alkalmasak. Ezeket általában ez az orvos nézi, apa sérüléseit régebben mindig ő látta el, s befolyásos embereknek ilyen apróságokat is vállal. Rendkívül jó volt, a legnevesebb a városban, éppen ezért attól nem féltem, hogy valamit eltitkol vagy nem gyógyít meg. 

-Komolyabb probléma nincsen vele. - pakolta be a táskáját. - Csak nagyon ki van merülve és gyenge a szervezete. Habár itthagyok neki pár gyógyszert, étvágyjavítót, vitamint, ezeknek nem sok haszna lesz, ha nem eszik. Most altatót adtam neki, hogy legalább kipihenje magát valamennyire, később erre nem lesz szükség. Részvétem. - hajolt meg, én pedig kissé döbbenten néztem rá, honnan tudta, hogy mi történt vagy mi nem? 

-Köszönjük szépen. - hajolt meg apám is, majd enyhén megtolt engem is, hirtelen el is felejtkeztem a tiszteletről. Amint az orvos kiment a szobából, felém fordult és a vállamra tette a kezét. - Anyád elmondta, mi baja. - magyarázta, bennem pedig megállt még a szívdobogás is. Nem mondhatta el neki, ha apa megtudja, hogy Hyori kicsoda, akkor mindenkinek annyi! Nem tudom, miért utálja annyira Jeon családot, de ismerem őt, egy nyolc éves gyerek sem érdekelné, simán kinyírná ha azt akarná. 

-És...és most mi lesz? - néztem fel rá félve, nem tudtam mire kellene számítsak. Mikor nem figyelek, addig megöli, vagy megmérgezi? Vagy elviszi valahova, vagy megkínozza? 

-Hát...mi lenne? - kérdezett vissza, mintha teljesen egyértelmű lenne a megoldás. - Hát felneveljük mi. - mondta én pedig pislogva bámultam rá. 

-Hogy? - kérdeztem vissza most én, mert azt hittem, rosszul hallok. 

-Anyádat nagyon megviselte a szülei halála. Nagyon jó barátok voltak, s mivel külföldön nem tudunk róla semmit, hol lakott, vagy hogy mi volt vele, így marad nálunk. Hogy őszinte legyek, nem annyira örülök annak, hogy egy ismeretlen gyerek van itt, ha tudnám, hogy kicsoda, talán jobban bírnám, de nekem így is megfelel, anyád valamiért nagyon boldog, hogy itt egy lány. 

-Hát persze. - bólintottam megnyugodva, mivel tudtam, hogy anya bemesélt apának egy teljesen valósághű hazugságot, és apának halvány lila gőze nincs arról, hogy egy Jeon gyerek fekszik az ágyamban, egy Jeon gyerekre költöttem egy kisebb vagyont és hogy rajta kívül mindenki tudja, hogy Hyori amúgy kicsoda. 

-Szóval, Hyori nálunk marad. - mondta apa ki a végszót, én pedig belül remegtem az örömtől, mert tudtam, egy lépéssel közelebb vagyok ahhoz, hogy megtartsam az ígéretem Jungkook fele. 

-És..nem félsz attól, hogy mit fognak mondani? - kérdeztem, teljesen jogosan. Apa tényleg volt valaki ebben a városban...a jóhír pedig nagyon fontos volt a számára, nem csak valami üres és felesleges jelző, nagyon adott erre. 

-Miért, kellene? - pillantott rám. - Az én döntéseim senki se kérdőjelezze meg. Okom van arra, hogy ezt a gyereket itt tartsam. Anyád szereti, te szereted, meg gondolom én is fogom, ha majd megismertem. Aki pedig bármit is pletykálni fog, tudja, mit kap tőlem. Nem utálok semmit jobban a hazugságnál. - mondta szigorúan, és minden szó nélkül kivonult a szobából. Hát az utálatot már most elkezdheti, mert hogy anya is és én is, mindenféle bűntudat nélkül a szemébe hazudunk, az biztos. De őrült szívdobogásom és remegésem két fokkal lejjebb csillapodott, mikor tudatosult bennem, hogy egy darabig remélhetőleg nem fog fény derülni a mi kis titkunkra. 

Kopogást hallottam, s halkan szóltam az illetőnek, hogy bejöhet, miközben leültem Hyori mellé az ágyra, s megigazítottam rajta a takarót. Jimin lépett be halkan a szobába, s alig hallhatóan, bezárta maga mögött az ajtót. Megállt az ágy végében, s csak nézte a lányt, és mint aki mindent tudott volna felém fordult. 

-Elmondtad neki? - kérdezte, miközben megdörzsölte a nyakát. 

-Nem kellett. - válaszoltam, de nem néztem rá, csak Hyorit bámultam kitartóan. - Magától is rájött. Én csak megerősítettem benne, hogy okosabb mint hittük. 

-Szegény gyerek. - lépett mellém, miközben óvatosan leült ő is. - Nézz rá. Nyolc éves, és mennyi mindent megélt már. Meghaltak a szülei, a testvére. Ki tudja mégis mekkora szegénységben éltek, lehet nagyobb volt, mint amit mi el tudnánk képzelni. És mégis itt van, és egy erős, okos és ügyes lány lett belőle, korához képest. Ki képes erre? 

-Az, aki Jungkook nevel. - válaszoltam mosolyogva. - Emlékszel, hogy mindig is ő volt közöttünk a talpraesett? Hogy tudott hazudni, ha valamit mi csináltunk, de le kellett tagadni? 

-Mint mikor kidobtuk az akkori tábornok ablakát? - gondolkodott el Jimin, én pedig felnevettem. 

-Igen, akkor is. Hogy elhitte, hogy éjszaka történt, mikor mindenki aludt, és biztos megtámadtak minket. 

-Majdnem a szomszéd városnak rontottunk. - nevetett Jimin, én pedig követtem. - Vagy mikor eltévedtünk az erdőben, mindig is tudta, melyik gyümölcsöt ehetjük meg, és melyiket nem. Gyakran mentette meg az életünk csak azzal, hogy okosabb volt, mint mi. 

-Megmentette az életünk. - ismételtem el a korábban hangzott mondatot. - Ő megtette. Én nem tudtam. - hajtottam le a fejemet, Jimin pedig a vállamra tette a kezét és közelebb csúszott hozzám. 

-Mindketten tudjuk, hogy baleset volt és nem tehettél mást. Szerintem egy kiváltság, hogy a te fegyvered találta el. Lehet, hogy hiba volt, de kaptál érte kárpótlást, a végéig ott voltál vele. 

-Még mindig kísért. - válaszoltam és megtöröltem a szememet, ami idő közben nedves lett. - Minden éjjel látom. Látom, ahogyan megfeszülnek az izmai, ahogyan még az utolsó pillanatban is küzdött. Látom, ahogy a keze kicsúszik az enyémből, ahogyan a földre esik, mint egy utolsó szirom virág. Látom, ahogyan ott van az élettelen teste, míg én Hyorit mentem. Az utolsó pillantás. 

-Tudom. - bólintott Jimin. - De erősnek kell lenned. Mert rád hagyott valamit. Nem anyukádra, nem apukádra, mégcsak nem is rám, vagy esetleg kettőnkre. Rád. Csak rád. Hyori a te felelősséged és neked erősnek kell lenned. Hiszen ha te összetörsz, ő kire támaszkodik? 

-Tudom. Csak cseszett nehéz. - sóhajtottam, miközben ismét Hyorira néztem. Elég erős leszek ahhoz, hogy vele legyek ameddig csak tudok?