Fake love(V) ~ Befejezett

34.rész

*A történetben ugrok még 5 évet. Hyori 18 éves, Taehyung 25 ^^ 

- - - - - - - --- - - - - - - - - -

Egy hatalmas ásítás hagyta el a számat, miközben kisöpörtem a hajamat a szememből, és fordultam egyet az ágyban. Szemeimet kinyitottam, s amint hozzászoktak a fényhez, boldogan pislogtam a fiúra, aki velem szemben aludt. Csak néztem nyugodt arcát, kezemet pedig felemeltem és a hajára tettem, ami olyan puha volt, mint egy nagy adag vattakupac. Érintésemre kinyitotta a szemeit, és pár pislogás után elmosolyodott. 

-Szia. - mondta rekedtes hangsúllyal, amitől nekem libabőr keletkezett az egész hátamon. Imádtam, ha reggel szól hozzám, az egyébként is mély hangja ilyenkor még mélyebb volt, én pedig ismét késztetést éreztem arra, hogy aludjak egyet tőle. 

-Jó reggel. - köszöntem mosolyogva. - Hogy aludtál? - kérdeztem. 

-Jól. Mint mindig, mióta velem vagy. - mondta. - Fordulj meg. 

-Mi? 

-Fordulj meg. Feküdj nekem háttal. - magyarázta halkan, félig még az álmok földjén lépkedve, én pedig vonakodva ugyan, de tettem amit kért és hátat fordítva neki, kényelembe helyeztem magamat. Felső karját végigcsúsztatta a hasamon, miután pedig talált egy olyan pontot, ami kényelmes volt, közelebb húzott magához. Felnevettem mikor leesett nekem, mi is volt a szándéka, és még közelebb bújtam hozzá, leheletét éreztem a vállamon. Arcát a nyakamba fúrta és apró kis puszikákat hintett végig a fülemen, nyakam vonalán. - Úgy imádlak, mondtam már? 

-Minden nap, legalább háromszor. - kuncogtam fel és kezemet az övére simítottam. - Én is szeretlek. Nagyon. Mindennél és mindenkinél jobban. - feleltem, Taehyung pedig dörmögve adta tudtomra, valami ilyesmi válaszra számított. 

-A mai nap különleges. - suttogta a fülembe. 

-Miért is? 

-Ma halt meg apa. - válaszolta, arcomról pedig lehervadt a mosoly, hacsak eszembe jutott, mi történt öt évvel ezelőtt. Azon a napon, mikor Taehyung életében másodjára ölt. Egy héttel később el is temettük a férfit, és bár időbe tellett, de az egész család lassacskán helyreállt mind érzelmileg, mind a fizikai dolgokat illetve. Anya folyamatos anyagi támogatást kapott a várostól, hiszen mindenki úgy tudta, hogy baleset történt, éppen ezért özvegyként kezelték és támogatták az életszínvonalat. Előttünk pedig megnyílt egy új kapu. 

Az első évben még csak ismerkedtünk. Nem úgy, mint régen, mert ismertük egymást, de sokkal inkább romantikus módon. Igazából olyan volt, mint régen, mert továbbra is mindennel elhalmozott és mindenhova elvitt, de valahogy mégsem. A beszélgetéseink mélyrehatóak voltak és bensőségesek. Boldog voltam, nem szenvedtem semmiben sem hiányt. 

A második évben komolyabbra fordult a kapcsolatunk, akkor csókoltam meg őt először. Nem pici puszi volt, egy véletlen, szánt szándékkal cuppantam rá, de úgy, percekig le sem szakadtam róla. Mintha csak a véremben lett volna, olyan mohón és vadul csókoltam, majdnem megfulladtunk benne. Tudtam, hogy Taehyung élvezi, abban pedig mind a ketten egyet értettünk, hogy a romantikus, kedves kapcsolat nem nekünk való. Annál kicsit keményebbek voltunk mind a ketten. 

Három éve jártunk úgy, mint egy igazi pár. Anyu kifejezetten boldog volt, csak azt mondogatta, ő már az elejétől fogva tudta, hogy előbb vagy utóbb ide fogunk lyukadni, ahogyan Jimin is ezt mondta. 

-És ez a nap neked miért különleges? - kérdeztem. - Nem vagy szomorú miatta? 

-Nem. Akkor sem voltam. Inkább úgy éreztem magamat, mint egy hős. Meg kellett tennem, mert tudtam, ha akkor nem ő, valaki más fogja most alulról szagolni egy ibolyát. 

-Én szomorú vagyok. Nem akartam, hogy te is megtapasztald. 

-Mit? 

-Milyen a veszteség. Én fiatal voltam, mikor a szüleim meghaltak, és még viszonylag akkor is, mikor Jungkook hagyott itt. De te húsz voltál. 

-Ha téged vesztettelek volna el, mentem volna utánad. - mondta, én pedig csak egy mély levegőt véve megsimogattam a kezét. 

-Inkább azt mondd el, miért különleges a nap. 

-Ja, tényleg. - ásított egyet. - Szóval azért, mert ugye szabadon szerethetlek azóta. Rajonghatok érted. Imádhatlak meg minden. Éppen ezért készültem neked valamivel. 

-Mivel? - pillantottam hátra, Tae viszont csak nevetve megpuszilta az orromat. 

-Nem mondom el. Majd meglátod. - nevetett, én pedig tűkön ülve töltöttem a nap további részét, várva a bizonyos pillanatot, mikor végre megtudom, mit szeretne nekem csinálni. 

Este felé járt az idő, mikor megfogta a kezemet, és a szemeimre egy vékonyka sálat kötött. Szorosan fogott, gyalog vitt engem valahova, húsz perc séta után pedig lehajolt hozzám és matatni kezdett a lábamnál. 

-Bújj ki a cipőből. - utasított, és én rá támaszkodva hagytam, hogy levegyem rólam lábbelimet. Azonnal megéreztem talpam alatt a puha homokot, így tudtam, valószínűleg a partra hozott le, de nem tudtam, vajon mit akar itt. - Leveheted a kendőt. 

Felnyúltam és lehúztam a nyakamra az anyagot, amit pedig magam előtt láttam, a szemem is könnybe lábad. A víz mellett, éppen olyan távolságra, hogy ne sodorja el, szív alakban apró rózsák voltak elhelyezve, középen pedig egy aprócska párna volt. 

-Ülj oda. - vezetett oda a karomnál fogva és segített elhelyezkedni rajta. - Az van, hogy ami a legfontosabb ma este, véletlen otthon maradt. - nevetett fel kínosan, én pedig követtem, annyira édes volt, mikor ilyen kelekótyán viselkedett. - Szóval maradj itt, egy pillanat és jövök. - mondta és elszaladt, hazafelé. Fogalmam sem volt arról, mit tervelt ki, szóval türelmesen vártam, hogy mi is fog történni, mikor észrevettem, hogy mellém egy magas árnyék vetődik. Fejemet oldalra fordítva egy magas fiút láttam nem olyan messze tőlem állni, de nem foglalkoztam vele, mert nem ismertem, meg aztán rajtunk kívül még vagy százan voltak a parton, így lehetett akár egy idegen is. 

Viszont mikor énekelni kezdett mellettem, ráadásul egy olyan mondat hagyta el ajkait, amikre azt hittem, amikről teljes mértékben biztos voltam, hogy soha többé nem fogom hallani, a szívem heves dobogásba kezdett.

-Bárcsak minden gyengeségem el tudnám rejteni.....