Fake love(V) ~ Befejezett

18.rész

Tátott szájjal bámultam az előttem lévő hatalmas kékségre, soha nem láttam még ennyi vizet egy helyen. Gyönyörű volt, ahogyan hullámzott, néha egy nagy sziklának csapódott, emiatt olyan magasra lökte a vizet, hogy ha messzebbről néztük, olyan hatást keltett, mintha a felhőkig érne. Ami pedig még szebbé tette, hogy nem is tűnt egy színűnek a víz, az egyik pillanatban még kék volt, utána zöldes, hol csillogott rajta a napfény, hol pedig csak eltűnt benne. 

-Ez nagyon szép. - mondtam teljesen elképedve. Habár Jungkook tudott meséket mondani nekem mindenféle természetes helyekről, és volt néhány könyvünk otthon, én jobban szerettem, ha énekelt nekem, mintsem olvasson vagy régi történeteket mondjon, így ezek kimaradtak az én életemből, nem beszélve arról, hogy gyakran nekem nem volt időm és alkalmam az ilyeneket hallgatni. Eleinte mert a szüleim nagyon sokat dolgoztak, utána pedig mert nem voltak már ott többé. 

-Tetszik? - kérdezte tőlem Taehyung, miközben megállt mellettem. Kezében egy fehér kardigán volt, történetesen az enyém, mert két nappal korábban azt vette nekem Anyu. Igen, Anyu. 

"Hyori, ez hogy tetszik neked? - mutatott fel nekem egy virágos ruhát Tae anyukája, én pedig mosolyogva bólintottam, hogy szerintem szép. - És ez? Na meg ez? - pakolt le sorban mindenféle ruhákat, pulcsikat, szép nadrágokat nekem, én pedig a fejemet kapkodva bámultam azt a sok szépséget ott előttem. Nem tudtam, melyiket kellene választanom...

Miután folyamatosan mindenfélét elém rakott, elkaptam a karját óvatosan, mert úgy gondoltam ez elég lesz. Túl sok mindent akart adni nekem, túl sokat költött, nem beszélve arról, hogy korábban már ezt Tae is megtette. S nem azt mondom, hogy nem voltam hálás és boldog, de Jungkook szavai mindig a fejemben voltak. Azt mondta nekem, hogy sose éljek vissza mások kedvességével és szeretetével, semmilyen formában. Legyen az anyagi, vagy csak szimpla, beülről áradó érzés. 

-Öm...Tae anyukája...Mrs. Kim. - próbálkoztam a megszólítással, mert eddig nem volt erre szükségem, de most volt, és nem tudtam, mit kellene mondanom neki. Amitől érzi, hogy kedvelem és hálás vagyok neki, de mégsem vagyok udvariatlan. Látva a hezitálásomat leguggolt elém, s a kezeimet az övé közé vette. Nagyon szép szemei voltak, azokkal csillogva fürkészett, miközben kitartóan nézett rám. 

-Anyu, Hyori. - mondta, én pedig értetlenül néztem rá. - Ha nem nagy kérés, hívhatnál így. - mondta kicsit halkabban. - Mindig is szerettem volna egy kislányt. Nem mondom, hogy nem szeretem a fiam, ő a szemem fénye, de most ez változik, most már kettő van a központban. Szeretném, ha otthon éreznéd magadat, hogy boldog lennél, hogy ismét családod legyen. Ne csak egy személy, hanem egy teljes család. Kérlek. - nézett rám, szinte könyörögve, én pedig elgondolkodtam magamban. Fájni fog ez nekem? Biztos, hogy nem. Fájni fog ez az én anyukámnak? Nem, ő is azt akarná, hogy boldog legyek. Fájni fog ez Jungkooknak? Nem, ő is biztosan azt akarná, hogy boldog legyek és teljes életem legyen, úgy is, hogy egy vérrokonom sem él már. Boldog voltam? Igen, boldog voltam, s ha ennek a nőnek ez a szó kell ahhoz, hogy elhiggye, nem nagy dolog megadnom neki. Ha ezzel tudom viszonozni mindent, amit kaptam, nekem nem baj. 

-Anyu. - mondtam ki végül a számára annyira áhított szót, amire szemeiből könnyek törtek elő, nem egy, nem kettő, s sietve folytak végig az arcán. Kicsit meg is ijedtem, nem tudtam elképzelni, mi baja van, ő kérte, hogy mondjam, de lehet mégsem kellett volna? 

-Ó Drága. - ölelt magához szorosan, én pedig pislogva viszonoztam a tettét. - Köszönöm. - suttogta közel hozzám. - Köszönöm" 

Hát így történt, hogy Taehyung az anyától kapott pulóveremet fogdosta és a hátamra tette. Csak rápillantottam, arcán megvilágította a nap, szőke haja csillogott a fényben. Olyan volt, mintha egy angyal állt volna mellettem, s ez nem állt messze a valóságtól, olyan szerepet is töltött be az életembe, mint egy angyal. Ő volt az én angyalom. 

-Igen, nagyon szép. - válaszoltam végül a kérdésére. - Legszívesebben itt állnék egész nap. - fordultam vissza a tenger fele, de érintése a karomon visszarángatott mellé. 

-Ehiszem, de ha itt állsz egész nap, hogy eszel bármit is? - vonta fel a szemöldökét mosolyogva és elindult velem valahova. Hátranéztem az autóhoz, amiből nemrég kiszálltam, de a szülőknek nyoma sem volt, így kissé félve néztem az előttem haladó fiúra. 

-Hova viszel? - kérdeztem, ő viszont nem fordult hátra, csak gyorsan odavágta:

-A kedvenc helyemre. - magyarázta és tovább furakodott a tömegben, de a kezemet szorosan fogta, mert nem akartunk elszakadni egymástól. Míg haladtunk előre, addig mindent megnéztem magamnak, s megjegyeztem azokat a helyeket, kisebb árusokat, akiket majd később megmondom Taehyungnak, hogy meg akarok nézni. 

-De ugye nem hagysz ott? - kérdeztem kissé remegő lábakkal, mert még mindig volt bennem egy adag félelem a magányból. Nagyon reméltem, hogy Tae nem az a fajta fiú, aki ennyi idő alatt megkedveltette magát velem, aztán majd eltaszít és ismét megtör, mert azt nem bírtam volna. Így is nehezen álltam talpra és még mindig instabil voltam, bármelyik pillanatban képes voltam ismét összetörni. Bármelyik pillanatban. 

-Miért tenném? - torpant meg és visszanézett rám. Egy lépést tett felém, közel állva hozzám és úgy nézett le rám, mintha valami franc tudja mekkora vétket tettem volna. - Te tényleg azt hiszed, hogy ilyen vagyok? 

-Nem...én csak...

-Nézd. - sóhajtott. - Tudom, hogy nehéz most neked, nagyon nehéz. És azt is tudom, hogy bár most jól vagy, és úgy néz ki, kezdesz rendbe jönni, de tudom belül, hogy ez nem igaz. Nem fogok játszani a bizalmaddal és a szereteteddel, ha megígérek valamit, azt megtartom. 

-Jungkook is ezt mondta. - válaszoltam, mert ez már régóta nyomta a mellkasomat, s bántott. Megígérte, hogy velem marad, vigyáz rám, s szeretni fog. És az utolsó az egyetlen, amit betartott, azt elhittem neki. Itthagyott, és már maximum fentről vigyáz rám, azzal pedig nem sokat érek. 

-Lehet. - válaszolt kissé habogva, nem tudta erre a frappáns mondatra mit kellett volna válaszolnia. - De Jungkook ideje lejárt, azért ment el. És most eljött az enyém. Én pedig amíg soron vagyok, nem fogom megtenni. Érted már? - nézett mélyen a szemembe, mire bólintottam egyet. - Helyes! És most menjünk tovább!