Fake love(V) ~ Befejezett

14.rész

*Külsős szemszög*

A fiatal nő az ablak előtt állva nézte a külvilágot a házból. Kezeit keresztezte mellkasa előtt, miközben gondolkodott. Nem a jelenen, hanem a múltkon. Képzeletbeli utazáson volt, visszament a fiatalkorába, a régi időkbe, mikor nem gyötörték problémák a lelkét. Amikor a legnagyobb baja az volt, vajon melyik ruhát vegye fel, hogy magára vonzza a fiúk tekintetét, vagy hogy az apja, egy külföldi útról nem olyan ajándékot hozott neki, mint amilyet elképzelt, vagy kért tőle. Milyen jó idők voltak azok. 

S most, itt állt felnőttként, a férjével s egyetlen fiatal fiával az oldalán, az élete ismét teljes, boldog, de valahol mégis üres. Benne ott motoszkált az apró kis fájdalom, a szenvedés, hogy minden máshogy is lehetett volna, ha a fentiek máshogy játsszák a kártyáikat. Soha nem felejtette el azt a férfit, akit egyszer, valaha tényleg, teljes szívéből szeretett, akitől pedig elszakították, s végül nem lehettek egymáséi. 

Ez persze nem jelentette azt, hogy a férjét nem imádta és tisztelte minden részével. Ő volt számára a minden, tökéletes volt, egy napot nem bánt meg a házasságukból. Minden pillanata tökéletes volt, a lejtők ellenére is, mert hát melyik házasságban nincsenek mélypontok? Boldogan emlékezett vissza mindig ezekre a mozzanatokra, és csak nagyon ritkán jutott eszébe olyan gondolat, hogy mi lett volna, ha...

Viszont, mióta ez a kislány betette a lábát a házába és teljesen felforgatta az életüket, azóta folyamatosan csak a "mi lett volna, ha.." jutott eszébe. S nem bánta azt, ahogyan az élete végül alakult, de valahol mégis ott volt, talán lehetett volna ennél jobb is? 

Gondolkodását egy tálca csattanása zavarta meg az asztalon, s hátrafordult, csak hogy tekintete találkozzon a fiáéval, aki csak megdörzsölte az arcát és lerogyott a legközelebbi székre. Az asztalon lévő ételekkel teli tálcára nézett, azonban az mind érintetlen volt. 

-Még mindig nem eszik? - kérdezte halkan, miközben a rajta lévő dolgokat apránként elpakolta, nehogy a melegben megromoljanak. 

-Nem. - rázta a fejét Taehyung. - Három napja még csak rájuk sem néz. - magyarázta és széttárta a karjait. - Mit csináljak vele? Mondjam neki, hogy nincs semmi baj? Csak mert van baj, ez lenne a világ legidiótább vigasza. Vagy, hogy ne sírjon? Nem az zavar, hogy sír, mert legalább kiadja magából, de ettől folyamatosan gyengül. Ha így halad beteg lesz, és azt nem akarom. - mondta frusztráltan, a nő szívét pedig megmelengette, hogy a fia így foglalkozik valakivel. Sosem volt önző, undok vagy mások iránt közömbös gyerek, de ez volt az első alkalom, hogy valakit ennyire szeressen vagy elhalmozzon mindenfélével. 

-Idő kell neki. - ült le mellé és megfogta a kezét. - Ő volt számára a minden. Az egész világ. És a tudat, hogy most már nincs neki, nem egy egyszerű dolog, főleg egy olyan törékeny léleknek, mint Hyori. 

-De megígértem neki, hogy én is ott leszek! - hadonászott a fiú, anyja pedig csak mosolyogva bólogatott. - Én miért nem vagyok elég jó? 

-Nem az, hogy nem vagy elég jó. - rázta meg a fejét. - Csak meg kell szoknia, hogy ez a feladat most egy másik fiúra vándorolt. Láttam, hogy kedvel téged, akkor nem nyitna feléd minden alkalommal egyre jobban. De valakinek az elvesztése nem egyszerű dolog. 

-Te tudod milyen? - kérdezte Tae, a nő pedig elmeredt a semmibe. Nem akart sokat elárulni, sem pedig összezavarni a gyereket a haszontalan és számára úgyis érthetetlen dolgaival. 

-Igen. - válaszolt végül bölcsen. - Tudom milyen, éppen ezért a javaslatom nagyon jó. Nem számít eszik e, vagy nem, sír e, vagy nem, csak mindig legyél ott! Mert ha tudja, hogy most vele vagy, akkor később, mikor éppen boldog, vagy éppen minden rendben van vele, számítani fog rád. Ha most, a nehézségben vele vagy, akkor a jó pillanatok természetesek lesznek számára. Akkor bízni fog benned. - simított végig a szőke kobakon, majd felállt. - Megyek, megnézem én is, hátha valamit elérek vele. 

Ez persze hazugság volt, ő maga is tudta, hogy ha Taehyung nem tudta meggyőzni őt semmiről, ő neki még annyi esélye sincs most. De al akart menekülni a többi kérdéstől, és látni akarta a lányt. A lányt, akit úgy érezte, minden áron meg kell védenie, és a sajátjaként kell nevelnie és szeretnie. Mert fontos volt számára...

Benyitva az ajtón, éppen csak bedugta a fejét rajta, de már meg is pillantotta Hyorit a földön ülni, az ablakkal szemben. Mivel félig volt csak oda fordulva, meglátta, hogy az ölében egy baba van, de tudta, nem Taehyung vette neki, ahhoz túl koszos és régies volt. S míg minden játék el volt helyezve a kanapén, attól még nem élt a lehetőséggel, csak a sajátját szorongatta. Sápadt volt. Magányos. Annyira hasonlított valakire. 

Csendben bezárta maga mögött az ajtót, s óvatosan mellé lépkedett, hogy ne ijessze meg. De nem tudhatta, hogy Hyori már érzékelte a jelenlétét, csak nem nagyon foglalkoztatta. Értékelte ő a kis szíve mélyén, a törődést és a szeretetet amit kapott, de nem tudta kimutatni azt. Nem, ameddig minden gondolatában egy dolog szerepelt, az ő egyetlen testvére, a bátyja, a védelmezője, a világának a közepe, aki megígérte, hogy vele marad, hogy mindig szeretni fogja és őrizni őt, itthagyta egyedül. Jungkook meghalt. Nem volt ezen mit szépíteni, s minél valóságosabb volt a számára, annál jobban emésztette belülről. Mert nehezen dolgozta fel a dolgokat, még a szülei korai halála sem bántotta ennyire, mint a fiúé.

-Hyori. - szólt hozzá a nő, s leült mellé. Fejére tette a kezét és a haját simogatta, miközben óvatosan és bátortalanul a gyerek hasához csúsztatta a kezét. Egy aprót húzott rajta, abban reménykedve, talán ennyit tud neki adni, s Hyori engedett: merev testtartásán lazított, és addig engedte húzni magát, míg a nő ölelésében nem kötött ki. A meleg érintés, a támasz, amit kapott pedig megnyugtatta, s egy pillanatra egy nagyon kevéske boldogságot adott neki. 

A nő pedig csak lenézett a lányra, az arcára, annak minden szegletére, és arca előtt ismét megjelent egy fej. Egy arc, egy emlékkép. 

Tudta, hogy magánál kell tartania annak a férfinak a lányát, akit a szíve mélyén, évekkel, sok évvel korábban még szeretett.