Fake love(V) ~ Befejezett

3.rész

Haha, mielőtt még tovább engedlek titeket, gyorsan elmondok pár dolgot. Szóval mielőtt valaki azt hinné, egy teljesen ép elméjű, 20 éves vagyok, szóval nem valami szadista XD Nem élvezem ám ezt, és nem is lesz benne végig. Nem a katonai vonal a fő vonal, más lesz, de nem mondom el mert hát akk lelövöm a poént. Aztán még felmerült pár kérdés, miszerint hol játszódik meg minden. Nem tudok rá pontos magyarázatot adni, mert nem gondoltam bele. Igazából nem nagyon foglalkoztam a helyszínnel, de ha választani kéne Észak és Dél közül, Dél lenne, mert északkal nem akarok még egy ficiben sem ujjat húzni xD Meg aztán az univerzum, ahol játszódik...nem képzeltem el igazából semmi konkrétat. Szóval tudom, azt mondtam, valós hely, de mivel én magam sem tudom behatárolni, legyen ez egy "fanfiction homály" értitek...nem balladai, hanem fanfiction...na mindegy XD Szóval remélem érthető volt valamennyire, mert a kérdések jogosak, csak nem gondoltam bele. És még gyorsan elhintem, tényleg nem vagyok szadi XD Meg eszembe sem jutottak ilyen náci gondolatok, több személynél is láttam xD Kajak eszembe se jutott xd A vallásomból kifolyólag sem, szeretem a zsidóságot meg minden, meg Izrael barát vagyok <3 LUUUUUV <3

Taehyung POV:

Szinte könnyes szemekkel néztem a kezemben tartott gyilkos tárgyra, ami most eszeveszettül remegett a kezemnek köszönhetően. Csak nagyokat nyeldekeltem, miközben szemeim előtt lepergett a földre esett ember látványa. 

Muszáj őt megnéznem. - gondoltam magamban. Muszáj látnom azt a testet, hogy örökre az emlékembe vésődjön, s legközelebb ha valaki megpróbálna rávenni, hogy még egy személyt lyukasszak ki a háta közepén, akkor inkább válasszam a halált, mintsem hogy ismét megtegyem. 

Remegő lábakkal szálltam le a kocsiról, ami idő közben megállt, s csak néztem társaimat, a többi kocsit ahogyan mennek folytatni amit elkezdtek. Némelyek hasonlóan reagáltak mint én, nem voltak biztosak abban, hogy vajon akarják e ezt tenni. Volt olyan, aki csak tette amit mondtak neki, semmilyen érzelmet nem mutatott, vagy mert nem érdekelte, vagy mert már kiöltek belőle mindent, s meg se rezzen egy halott láttán. S voltak azok, akiken a legjobban megdöbbentem. Akik szinte élvezték amit csináltak. 

Nem tudtam felfogni, hogy mi történik, egyáltalán hogyan és miért történik meg. Ezek az emberek kiknek nem hódoltak be? Vagy mit nem csinálnak? Miről van szó, tulajdonképpen miért is vagyunk itt? Miért nem élhetnek tovább? 

Ilyen kérdések ezrei zakatoltak elmémben, míg végül rávettem magamat és elindultam arra, amerre korábban lőttem. Nem foglalkoztam a körülöttem lévőkkel, szemem csak egy bizonyos pontra irányult, csak haladtam előre, egyenesen mint egy robot, csak előre a földön fekvő fiú fele. Látnom kellett, tudnom kellett, kit öltem meg ártatlanul, vele akartam álmodni éjszaka, csak hogy sose felejtsem el, milyen kegyetlen is tudok lenni. Nem tetszett. Nem élveztem, gyűlöltem. A hangokat, a többieket, a vért és a sebeket, mindent ami egy kicsit is erőszakos volt. Miért nem maradhattam otthon az eget pásztázni a semmi után? Még az is jobb lenne, mint ez a kavalkád, ez a nyomorúságos színtér. 

Pár méterre voltam már csak a testtől, mikor megtorpantam. Egyik részem el akart futni, sírni akart, akár elbújni, s majd elbírok később apám haragjával, csak ne kelljen több sikítást, robbanást hallanom. Csak végre érezzem a tiszta levegőt, csak ne lássak több vért és halottat és hulló embereket. A másik részem viszont büntetni akarta magát, így egy mély levegő után közelebb léptem. Senki nem foglalkozott velem, mindenki mást csinált, így egy fokkal nyugodtabban haladtam előre. 

Egy nagyon szegényes és apró ház mellett voltam, még a saját fürdőszobám is nagyobb volt nála. A falai már kopottak voltak, teteje néhol lyukas. A kert száraz, az élet leghalványabb szikráját sem láttam itt, teljes mértékben eluralkodott rajta a nyomor. A magas fiú egy kisebb ajtó mellett feküdt, gondolom menekülni szeretett volna, mikor sikerült őt eltalálnom, bár nem tudom mit gondolt, biztosan megtalálták volna, hiszen az a kis ajtó szinte kirikított a kiszáradt fű alól. 

Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, s lenéztem rá. Szemei csukva voltak, körülötte pedig vér terjengett mindenfele, a szívem szakadt bele a látványba. Alapból kissé halvány bőre volt, s ez a fehérség folyamatosan fokozódott, én pedig csukott szemekkel fordultam az ég fele. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy talán pakoljam ki a tegnapi vacsorát mivel reggelit ma nem kaptam, tehetetlen voltam. 

A szívem pedig majdnem kiesett a helyéről, mikor valaki megfogta a bokámat. 

-Te jó ég. - ugrottam el, s a fiú szemeivel találkozott tekintetem. Még élt. Nehezen, de még élt. 

-Kér...kérl...

-Micsoda? - guggoltam le hozzá, ő pedig felnézett rám. - Ó, te szerencsétlen, nem kellene hagynom, hogy így szenvedj. - gondolkodtam el, s kezem már csúszott a fegyveremre. Senkinek nem jár a szenvedés, legalább hadd gyorsítsam fel a halálát, úgysem lehetne már megmenteni. Mire elviszik valahova, vagy elvérzett, vagy elfertőződőtt, viszont az én szívem nem vitt rá egyikre sem. Nem akartam még jobban bántani, de tudtam, talán azzal bántom a legjobban, ha hagyom még ki tudja meddig kínlódni. 

-Az...a...ajt..ajtó. - tapogatott maga mellett valamit, keze pedig megállt a kis tetőn, amit korábban én is láttam. - Ott...ott..a hug...hug...

-Taehyung! - kiáltott valaki a hátam mögül, én pedig megfordultam. Gyorsan felálltam s úgy tettem, mintha éppen most nyírtam volna ki, mert tudtam, nem fog idejönni senki. - Minden rendben? Megsérültél? 

-Nem! - kiáltottam vissza. - Nem, csak találtam valamit és megyek, megnézem mi van ott. Semmi baj, menj csak tovább! 

A srác elfutott valamerre, én pedig visszafordultam a fiú fele, aki erőlködve, de kinyitotta a szemeit, s kérdőn nézett rám. 

-Tae...Ta...Taehung? - kérdezte remegő ajakkal, én pedig bólintottam. 

-Igen, az vagyok. - válaszoltam kissé furcsán, bár nem tudom, mitől kapott el ez az érzés. A hangja valamiért ismerősnek hatott számomra, de kizárt, hogy ismerjem, mert én sosem voltam a városon kívül sehol. Semmilyen ember nem ismerhet itt...Jungkook volt az egyetlen, aki ismert valahol, de már biztos nem emlékezne rám. Pedig milyen jóban is voltunk, mindig az állán lévő anyajegye miatt csúfoltam, úgy nézett ki, mintha szépségpöttye lenne. Azonban mikor lenéztem a fiúra, aki kicsit hátravetette a nyakát, s megláttam, mi van a szája alatt, mellé estem a földre, s kimeredt szemekkel néztem rá. 

-Jungkook? - kérdeztem döbbenten, s ugyanakkor tele fájdalommal, hiszen eszembe jutott, hogy aki miatt ilyen állapotban van, az én voltam. - Istenem, te vagy az? 

-Hyunghh. - köhögte el a végét, én pedig utána kaptam, de azt sem tudtam, hol fogjam, hogyan ne okozzak még több fájdalmat neki. 

-Kook. - motyogtam a könnyeim mögül, miközben lenéztem rá. - Annyira, annyira, annyira sajnálom! - mondtam, miközben körbenéztem, nehogy valaki meglásson vele beszélgetni.

-Ne. - magyarázta, s megkopogtatta a kis ajtó tetejét. - Bent...bent...

-Ott? Mi van ott? - próbáltam kiszedni belőle. 

-Ott...a...a...hu...hug..hugom. 

-Micsoda? - kérdeztem. - Jungkook neked nincs hugod. 

-De. - válaszolta mosolyogva. - Hyo...Hyori. A hugom. 

-Hol? Hol van neked hugod? 

-Itt lent. 

-Jungkook, sosem volt hugod! Miről beszélsz? - kérdeztem kétségbeesetten, egyrészt azért, mert nem értettem, miről beszél, mit akar mondani, másrészt pedig láttam, hogy egyre csak gyengül, egyre közelebb van ahhoz, hogy itthagyjon minket. 

-Ezt...fogd. - emelte meg a kezét én pedig megfogtam a csuklóját és kivettem belőle az apró csillagot, amit benne tartott. - Ez...ez...legyen nálad. Vigyázz rá. 

-Mire? 

-A hugomra. - nyögte összeszorított szemekkel. - Vigyázz rá. Vé..védd meg. Kérlek. - mondta én pedig bólintottam, bár nem tudtam, minek. Nem nagyon hittem neki. - Tae. 

-Igen? - remegett meg a gyomrom a becenevem hallatán. 

-Hiányoztál. - mondta mosolyogva én pedig megfogtam a kezét, bár teljesen hiába, a következő pillanatban kicsúszott szorításomból, élettelenül le, a földre.