Fake love(V) ~ Befejezett

28.rész

Csendben üldögéltem Jimin mellett a padon, miközben le sem vettem a tekintetemet a kezemben lévő csillagokról. Kristálytisztán emlékeztem rá, hogy mi történt öt évvel ezelőtt azon a napon. 

"Ezt elveszem. Ez nálam lesz, ez a kötelék ami majd elvisz hozzád. Veled leszek, legyek bárhol is.  "  - ezt mondta nekem akkor, mikor utoljára láttam. Mikor tényleg utoljára láttam. Nemcsak elment valamerre, nem csak dolgozott, nem volt itt többé. Meghalt. A kötelék pedig nem volt nála, az Taehyung asztalán pihent, ki tudja mióta, miért, hogyan, és én semmit nem tudtam az egészről. Mit titkol előttem? Mi az, amit nem tudhatok, amit ő annyira bán? Engem jobban bánt az egész, mert így, hogy a láncom darabja nem volt Jungkooknál, olyan érzés volt, hogy már nem volt közöttünk semmi. Az a kapocs, amiről eddig végig azt hittem, megvan, valahol összetart minket, kiderült, hogy nem volt sehol. Jungkook nem volt sehol, a régi életem nem volt sehol, a régi családom nem volt sehol, a régi énem nem volt sehol. 

Megváltoztam. Én is megváltoztam, s bár nem felejtettem el milyen volt régen, most már minden más volt. Amikor este anya meleg ételt tett az asztalra, nem felejtettem el milyen volt a félhomályban enni Jungkookkal. Kevés volt, nagyon kevés, de valahogy mindketten jól laktunk belőle. Megosztottuk egymással mindenünk, amink csak volt. Amikor este megmostam a hajamat, megfürödtem a meleg vízben, nem felejtettem el, milyen volt a hűvös mosakodás minden este, amikor fáztam a hidegben, de Jungkook mindig gyorsan rámtett egy törölközőt és segített hamar megszáradni, így nem fáztam tovább. Amikor este a puha ágyban feküdtem, nyakig betakarózva, még akkor sem volt hűvös a szobában, mikor kint minusz tombolt, mikor a hó megállás nélkül esett és az ablakot ki sem lehetett a szobában nyitni, mert befagyott. Nem felejtettem el a borzalmas éjszakákat, mikor mindegy volt, hogy mit terítettünk magunkra, hideg volt, de mégsem fáztunk annyira, mert együtt voltunk. Jungkook engem ölelt én pedig őt, így lehetett kibírni az egészet éveken át. 

Én nem felejtettem. S ahogyan a kezemben tartottam a nyakláncom darabjait, elkapott a honvágy. A régi, kopott házamat akartam, ahol néha beesett az eső. A kemény földön akartam aludni, mert legalább nem éreztem ott egyedül magamat. Gyümölcsöket akartam enni, és kósza, innen-onnan szedett magokat vagy pici darab húsokat, mert tudtam, azt kitől kaptam, és milyen áron szerezte meg nekem. A rongyos, szakadt játékaim és ruháim akartam, Jungkook érintését magamon, az egész jelenlétét körülöttem. S minél jobban vágytam rá, annál jobban tudtam, az egész felesleges, a házam nincs meg, a testvérem nem él, az egész régi lényem és annak körülményei elmúltak. Fájt a tudat, hogy abból már nem maradt semmi.

-Min gondolkodol? - kérdezte mellettem Jimin. - Már vagy másfél órája itt ülünk, de te nem mondtál semmit. 

-A múltamon. - válaszoltam gondolkodás nélkül. Jimin olyan valaki volt, akiben tudtam, hogy bízhatok, ha nem bízhatnék benne, Tae már mondta volna, ahogyan mindig elmondta nekem, kivel hogyan beszéljek, kinek mit mondjak, mert tudta, ki az, aki veszély lehet rám nézve. - A régi életemen. Hiányzik Jungkook. 

-Tudom. - ült hozzám közelebb, és magához húzott, így félig rajta feküdtem. - Tudom, hogy nem könnyű neked. De hidd el, tudom, hogy Tae mit miért csinál. Mindenre megvan a maga oka, ismerem már régóta. 

-Nem érted. - magyaráztam és megmutattam neki a láncot. - Ez volt az utolsó darabja a régi világomnak. És most...összetört. Az egésznek nem maradt értelme. Nincs mibe kapaszkodnom, mert tudom, valami nem stimmel, mármint...nem látok logikus magyarázatot az eseményekre. Ennek nem lett volna szabad nála lennie. S ha megmagyarázná nekem, hogy miért volt nála, miért nem Jungkooknál, talán nem haragudnék rá ennyire. Amikor azt mondta nekem, hogy már nem Jeon vagyok, hanem Kim, elfogadtam. Amikor azt mondta, ne beszéljek senkinek arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem, én elfogadtam és megértettem. Te is tudod, sosem volt velem probléma, ha elmondja nekem, én azt elfogadom és megértem. 

-Ez nem ilyen egyszerű. - sóhajtott Jimin. - Azokról könnyű volt beszélni. De ez egy olyan dolog, ami...ami nem csak olyan, hogy kimondom és akkor ennyi. 

-Miért, te tudod? - pillantottam rá, viszont kerülte a tekintetemet. - Látom rajtad! Te is tudsz róla! Mondd el. - húzódtam el tőle és elé álltam. - Nem fogom elmondani Taehyungnak, hogy te elmondtad. 

-Én... - kezdett bele Jimin és gyorsan felállt. - Én nem tudok. Semmit nem tudok. Esküszöm. - mondta, viszont én nem nagyon hittem neki a remegő kezeit látva. 

-Te is hazudsz nekem. - mutattam rá, ő viszon közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezeimet. 

-Nem hazudok neked. Komolyan mondom. - magyarázta a szemeimbe nézve. - Semmit nem tudok Taehyung játékairól. Egyet viszont tudok. - mondta és nyelt egyet, mielőtt kinyitotta volna a száját. - Kedvellek Hyori. - bökte ki rövid időn belül, én pedig tágra nyílt szemekkel néztem rá. Most...most ő vallott nekem? 

-Tessék? - kérdeztem vissza meglepődve, Jimin viszont közelebb húzott magához, és lehajolva bámult a szemeimbe. 

-Eddig azt hajtogattam magamnak, hogy nem lehet, hogy ez helytelen, de nem tudok mit kezdeni vele. Olyan sokat voltunk együtt, kedvellek, nagyon is. - magyarázta, lassan már kétségbeesetten, én pedig csak kapkodtam szemeimet az övéi között.

-De...

Ajkai az enyémeken belém fojtották a szót, s csak álldogáltunk egy helyben, a parkban, s talán míg Jimin jól érezte magát, én addig nagyon össze voltam zavarodva. Ahogyan teltek a napok, mindenki körülöttem úgy lett egyre furcsább, a szálak úgy kuszálódtak, az események pedig úgy kavarták az állóvizet.