Egyedül

8.5K 323 29
                                    


  ~ 8 évvel ezelőtt

Fémes vér íz tapadt a nyelvemre, jobb arcom forrón lüktetett. A fejem körül keringő csillagok lehettek az egyetlenek, amik a vaksötét pincében láttam. Ujjaim a hidegtől teljesen begémberedtek, orromból centis jégcsapok lóghattak lefelé. A bőrömhöz száradt mélyvörös csík helyét, órák óta kapargattam. Robotias mozdulatokkal dörzsöltem ajkaimat, amiket már sebesre karmoltam. Hiába tüntettem el róla az utolsó csepp vért is, ugyanolyan mocskosnak éreztem magamat.

Megint megtette. És újra megfogja. Amíg, az utolsó sóhaj el nem hagyja a tüdőmet.

De azután se fog megállni.

Mindig lesz, valaki következő. Én is az voltam.

Az első alkalom, mindenkibe beleivódik. Három öltéssel kellett fejbőrömet visszavarrniuk, a kiérkező mentősöknek. Az első számottevő kérdésre „Hogy történt a baleset?", a válasza csak annyi volt, amit azelőtt is nagy felháborodással, szinte őrjöngve vágott neki a mentőtiszthez. Rám fogta az egészet. Kilenc éves voltam.

Anyám meg se mert szólalni. A nappaliból nézte végig az egész jelenetet. Csakis ő láthatta, a férfi háta mögé szorított, véres sodrófát. Sosem haragudtam anyámra. Csalódott voltam.

Nem az akkori férje volt, az igazi apám. Anyám, a halála után másfél évvel állított be vele. Magas, majdhogy nem két méteres, hosszú hajjal, és sok-sok borostával az állán. Először talán még szimpatikusnak is tűnt... jól megvoltunk egymással, anyám boldog lehetett mellette. Én is az voltam.

Kétemeletes családi házban laktunk a külvárosban, én meg tipikusan a magába húzódó gyerekként bámultam, emeleti szobám ablakából a többi labdázó kölyköt. Egy nap az egyik szomszéd srác, meglátott. Behúztam a függönyt, lapítottam a párkány alatt. Marcusnak hívták. Ismertem, mert egy osztályba jártunk. Amikor megint kilestem az ablakon, még mindig ott állt a járdán, felintegetett nekem. Amilyen félős természettel vert meg a jó isten, habozva, de laposan viszonoztam. 

Akkor még nem tudtam, milyen következménye lehetett annak, ha egy hozzám hasonló barátokat szerez. Bárcsak sose mosolyogtam volna vissza, egyikükre se.

Vele, és Esmével egy másik lánnyal bolyongtunk a közeli mezőn, turistajelzés nélküli járásokon kirándultunk akár napestig az erdőbe. Sokszor meneteltünk oda, iskolaidő után. Értékes, nyugodt napok voltak azok. Marcus megseggelte a bokáig érő patakot, mi álltunk a parton és könnyezve nevettünk rajta.

  - Igazatok van, nehogy segítsetek! – duzzogott a fiú, még mindig karba font kezekkel áztatva alsó feltáját az algás vízben.

  - Meg se fordult a fejünkben, ilyesmi – kacsintott rám Esme, s mintha mi sem történt volna próbált tovább kacsázni a kis kövekkel, amik rendre sorra nekipattantak Marcusnak.

  - Szívtelen egy nőszemély vagy!

  - A férfiak uralják a világot, csúnya is lenne, ha nem tudnék kiállni a gyengébbik nem mellett!

Hát igen. Mindazok mellett, hogy olykor egyet kellett értenem Marcussal, csodáltam Esme magabiztosságát.

Egyszer, tökéletes ügyvéd lehetett volna belőle.

Ahogy minden városba, itt is akadtak históriák a szellem járta, eredi kunyhóról. Egy csöppnyi kis rozoga bungaló a rét határán, betört ablakokkal na meg nyikorgó ablakokkal. Az első nagyobb széllökés után összedőlhetett volna. Ha éjszaka eljössz ide, zsidócsillagot rajzolsz egy papírra, amit ráragasztasz az ajtóra akkor megjelennek a folyó boszorkányai. Legalábbis akkor ebben hittünk.

SzívdobbanásWhere stories live. Discover now