Szívdobbanás

Vallomás

Még mindig beteg vagyok, sooo... Tessék elnézni a késést 😂

Nincs több mondani valóm! ✋🏾Ámen!

Nincs emlékem arról, hogy kerültem vissza az intézetbe. Zavart képek, és szürke adás nélküli csatorna rezgett előttem ahányszor a kérdésre kerestem a válaszomat.

Félálomba tengődtem, mikor kellemesen nosztalgikus illatot éreztem. Felismertem a postaládát, ami mellett álltam. Emlékszem a rajta virító kék foltra. Sose paintballozz, az autóút közelében... elméletben jó ötletnek tűnt az utcában kipróbálni Marcus új játékát.

A befagyott járdán, egy kapucnis alacsony kis srác csúszkál el előttem. Rémesen fiatal nő várja a kapuban, forró csókkal üdvözli és anyamacis ölelésbe fogadja.

- Boldognak tűntök.

Mögém lépett, megszokott hideg stílusába tartja kezeit a zsebeiben.

Azok is voltunk.

Ugyanazt a ruhát viseli, amiben legutóbb láttam. Ha nem így lenne, megkérdőjelezném, valóban csak álmodok e, vagy idő utaztam. Ez utóbbit inkább fel se emlegessük. Jó nekem a jelenbe is. Távol tőlük.

Nem lettem mérges, amiért végignézi múltam azon szakaszét, ahol még boldog voltam. Csak egy emlékkép. Az előszobába lépve sem engedi el a kezemet. Egy részem sajnálta, hogy nem az igazi Zed áll mögöttem, mert neki is megmutattam volna azt, nem mindig voltam olyan, amilyen most. Semleges érzések kavarognak bennem, megboldogult anyám mosolygós arca láttán. Hazudtam. Haragudtam rá.

Jobban szerettem őt, mint ő valaha engem - ez utólag, kiderült.

Arról meséltem hogyan penderítette ki Esme a haveromat, miután mögöttes feltételezéseket vélt felfedezni szavai mögött. Úgy tartotta Marcus, ki akart vele kezdeni, amivel egyébként semmi baj se lett volna.

Csak annyi, hogy nagyobbat koppant a hátsó fele a verandájukon, mint szabad lett volna neki.

Nem baj, én jót kacarásztam a háttérben.

- Kedves asszony.

Igen. Igen, talán az volt.

Gyönyörűen nézett ki, ez nem volt vitás. Göndör tincsek, Bambi szemek mint amiket én is örököltem tőle.

Megrándul a gyomrom az emlékre, mennyire szerettem őket. Akkoriban semmi jót se jelentett szeretnem bárkit is. Akit bezártam a szívembe, nem jött ki többé a házunkból. Emiatt félek e újabb személyt fogadni a szívembe? Lehet. Eddig akiket szerettem... már egyikük sincs köztünk.

Apám hazaért, magas s izmos emberként volt számon tartva. Tőle nem kaptam semmit, a nagy lelkén kívül. Az amit tőle kaptam odaadás, sosem tűnt el belőlem.

- Szimpatikus az apád - lök oldalba Zed, füttyentve.

Sokan első ránézésre megrettentek tőle, hogy biztos pankrátor vagy verőember. Ő addig is élt volna, ameddig felemeli egyikünkre is a kezét - kurtán mosolyogtam, dicsekvően vontam fel egyik szemöldököm. Mindig büszke voltam apára.

Lepacsizott a fiúval, hasonló csókkal üdvözli feleségét, mint az nem sokkal előtte a gyereküket. Nevettek. Ráteszi nagy, meleg kezét a kisfiú fejére, szinte érzem magamon az érintését.

- Hé... - kocogtatja meg a vállamat, felé fordulok. - Én itt vagyok neked. Érted?

Van már egy másik fejezete az életemnek, aminek ők nem lesznek a részesei. Eljött az idő, hogy lerázzam a láncaimat.