Szívdobbanás

Szikra

Végig ninjáztam az egész napot. Titkos ügynök módjára lopakodtam, akár a Men in Black-es fickók is maguk közé fogadhattak volna. Már csak a földön való gurulás és egy kocsi motorház tetején való átcsúszás hiányzott a képsorokról. A fekete napszemüveg, elengedhetetlen kellékként lapult táskám belső zsebében. Felturbózhattam volna öt méteres falakon történő parkourözéssel, sajnálattal közlöm nem volt hozzá kedvem, hogy betörjem az orromat.

Elsiettem az iskola hátsó parkolójában ugrabugráló fiúk mellett, komoran biccentettem jelezvén, az edző, sosem lép pályára.

Az oszlopok árnyékában rejtőztem, fürgén ugráltam egyik után a másik mögé. Hátamat a falnak vetettem, nem létező távcsövemmel a távolba meredtem. Sehol a foci csapat kapitánya, sem egy idegőrlő mániákus tanár. Ez a felállás ne változzon az elkövetkezendő hónapokra, és minden boldogságomat kitöltené. A felét, tuti. Dean, Zednek hála békén hagyott. Nem tette ki a lábát, hogy felkenődjek a falra és nem küldte utánam egy izomagyú okos emberét se.

Túl nagynak ígérkezett a csönd.

A délutáni első óránk biológia, Reedel. A gyávák védőszentjével a hátam mögött indultam kiosonni a teremből, de az igazgató jelent meg helyette, miszerint szabadságra ment.

Jókedvem kendőzetlen, az idő felhőtlen, és fogalmam sincsen honnan jött ez a rengeteg életkedv.

Már csak azt sajnálom, hogy nem integethettem utána egy fehér zsebkendőt lobogtatva egy „Arrivaderci" - feliratú táblával, mikor fellépett a hajó fedélzetére, lássa mennyire örülök annak, hogy nincs itt. Barna bőrönddel maga után, sötét zakóba és menetszél lebegtette nyakkendőben nézne vissza a Titanic 2 nevű hajóról. Én ott állnék a tömeg közepén, egy emelvényen és (öröm) könnyeimmel küszködnék.

- Hiányozni fog tanár úr! - kiáltanék utána, aztán számat eltakarva legyezőmmel hátrafordulnék egy idegenhez. - Nem fog... - és visszanéznék. - Jó utat! Ugye útban van már az a jéghegy? - halkítanám el ismét a hangomat is pillantanék egy harmadik félhez.

Nem egy valóság showba vagyok sajnos.

A parancs, egyértelmű. A kapuban várakozom, sarkaimra dőlök, előre hátra hajlok. Fejemet a kőkerítésnek hajtom, csukott szemmel érvezem kicsit a napfény melegét. Falkákba verődött diáktömeg hullámzik el előttem, régi barátaimmal együtt töltött időre emlékeztetnek a vidám röhögések és a levegőben repkedő beszólások. Olyan szabadnak tűntek, mint amilyennek sosem éreztem magamat.

Egy dudaszó zökkent ki a sziesztámból, bekamikazézok, és már ott sem vagyunk.

- Milyen napod volt?

Tudod, egész jó. Nem akartak belevasalni az aszfaltba, és megértettem az alkotmányunk működését meg a Maslow piramist! Tiszta Freud vagyok - kék keretes új szemüvegén, nagyon nézek. - Hát ezt honnan loptad?

- Ó észrevetted? - honnan veszed, csak rángatózik a szemem. - Tegnap kaptam Amytől az évfordulónkra - aham, akkor nem felejtette el a legutóbb mikor arra gyanakodtam. - Képzeld, hetekig jártam a boltokat, hogy megtaláljam a tökéletes ajándékot neki - aranyos. Kitalálhatom mit vettél neki? Ha nem egy nyakláncot, megeszem a kalapom. - A szíve csücskei az apró köves csecsebecsék, ezért egy karkötőt adtam neki, oda volt érte.

Hm. majdnem eltaláltam.

Fakón elmosolyodtam, pulcsim nyakába temettem az arcomat. Vannak még jó emberek.

Egyedül szálltam ki az Opelből, a férfi átnézett a váltó felett.

- Menj csak előre, még van egy kis elintézni valóm! - kétkedve fogadtam evidens hazugságát.