Szívdobbanás

Megtörve

Egy kiadós fejtágítás. Ez várt rám miután vissza értünk a nevelőotthonba. Az este folyamán többször is végighallgattattam ezeket a szófordulatokat.

"Ha még egyszer... Tudod mennyit aggódtam, amíg te... Egyszer esküszöm miattad kapok agyvérzést... Ne értsd félre tényleg örülök, hogy jól vagy... De azért mégis! "

Mindig volt egy de.

Ezt nevezem tipikus Gilbert-átoknak. Bármit csinálok, semmi se jó. Ha hagyom, hogy Xander fölösleges időt töltsön velem, az neki okoz gondot. Ha hagyom, hogy velem kocsikázzon az iskoláig meg vissza, nap közben Deanék biztos megvernek és kétlem, hogy még egyszer el tudom nyomni egy semmitmondó füllentéssel. Még ha béna is valaki, ennyiszer nem fut sokszor fejjel a falnak.

Kezdek kifogyni a hazugságokból.

Belefáradtam.

Még csak az kéne, hogy megtudja három bántalmazóm is egy épületbe él velem. A végén haza költöztetne, és a felelésével találnám magam hármasban magunkat a franciaágy közepén. Sok mindent túléltem, de abba a szégyenbe minden bizonnyal belehalnék. 

Dean talán még meg is fojtana a saját két kezével, amivel úgy isten igazából nem is lenne bajom. De ha alólam kihúzzák a szőnyeget, az Xander munkáját is minősíti.

Megint ez a sok de.

Előre sajnálom azt a párát, akit majd utánam megtalálnak maguknak. Ha így haladok előbb harapok fűbe, minthogy megérném a tizennyolcadik születésnapomat. Majd talán egy másik életbe nem kell könyörögnöm a halálért. Ha egy nap nem ebbe a testbe ébredek, emlékezni fogok a mostanira? Remélem nem. Hülye kérdés, Nai! Hiszen most se tudod ki voltál előző életedben. Ugyanolyan félnótás leszek, mint most? Hát melegen tudom ajánlani, hogy ne! 

Nem hiányzik a gazdagság, nincs szükségem semmire, ami most sincs a birtokomban. Azt se bánnám, ha lábak nélkül születek.

Csendet akarok, és nyugalmat.

Esetleg még egy csoki szökőkutat, de erről majd később is lehet tárgyalni.

A kritikusok is meghajolnának alakításom előtt, ahogyan előadom a hattyú halálát. Ezzel is csak annyi a bajom, hogy nincsenek színjátszói érdemeim. Senki se szólt, hogy ilyen nehéz lesz leélni egy életet – dőlök hanyatt sóhajtva az ágyamon.

Hirtelen egy nagy tenyér landol a fejemen, kissé összerezzenek.

  - Hidd el minden rendben lesz, csak ne add föl! - Xanderben hamar, de nem elég gyorsan tudatosul iménti mozdulata. Olyan gyorsan rántja vissza a kezét, mintha halálos fertőzést kapott volna el. Semmi rosszindulat nem volt abban a gesztusba. Ő is tudja hogy hat rám, ha valaki megérint. Képtelen vagyok elszakadni az évekig tartó nem éppen kellemesnek mondható bánásmódtól, amiben nevelőapán részesített. Főleg ha férfiakról van szó. És valljuk be, ezen az állapoton Dean sem segít sokat.

Bárki közeledne felém, rögtön arra készülök mikor fog ütni. Azon kattog az agyam, honnan fog érkezni az első csapás. Néha már a saját árnyékomtól is megijedek, ami lássuk be nagyon szánalmas.

Felegyenesedik, kisimítja gyűrött öltönyét majd azt követően megereszt egy barátságos mosolyt.

  - Holnap korábban jövök, addigra készülj el! - csukná vissza az ajtót, ám visszanéz. - Mit ígértél? - ez az ígéret abból állt, hogy erélyesen rám szólt mire én bólintottam egyet, jobb lehetőség hiányában. Az ágy melletti kis asztal felé nyúlok, kipattintok egy pirulát a dobozból, és lenyelem. Elismerően biccent, azzal int, és elmegy.