Szívdobbanás

Ne hagyj magamra...

  2 évvel ezelőtt

Egy hét. Ennyi kellett ahhoz, hogy megtörje új szolgáinak akaratát, és földbe tiporja lelkük kimaximalizált teherbírását.

Végignéztem. Hétről hétre, majd hónapról hónapra rosszabbodott barátaim állapota. Sokkal keményebben bánt velük, mint mindennek a kezdetén velünk. Szándékosan tette, ahogyan én láttam a fájdalomba ránduló arcukat és görcsös gyomorral tehetetlenül kísértem végig kínjaikat, fordítottan arányosan, ő pont annyira élvezte látni rajtam a gyötrődést.

Szívembe szúrt éles kardját forgatta meg benne, amíg át nem szakította vele a testemet is.

Nem bírtam nézni a szenvedésüket. Szembeszegültem Hankkel, a terror nulladik napja óta, először próbáltam lerázni róluk a vasmarkokat. Vihogva, könnyedén sepert odébb mint egy nádszálat, oltári jót mulatott hullafáradt lényem kísérletein, hogy megvédjem tőle a többieket.

A világomat sem tudtam akkor, miután bevett szokás szerint a csempén kötöttem ki, enyhe agyrázkódással a zsebemben. Csak egy jelentéktelen szúnyogként zümmögtem a fülébe, amit azonnal lecsapott, ha megunta az idegesítő körözését körülötte.

Marcussal a szobám ablakából figyeltük, nevelőapán kocsijának kitolatását a garázsból. A sötétített ablakú Mazda ráhajtott az útra, feszülten számoltuk suttogva az eltelt másodperceket. Tíz, tizenegy, tizenkettő... - a kocsi hátsó fele is eltűnt a sarkon.

Eszeveszetten, a szabadulás hevében nyargaltunk volna le az emeletről, ha a szemközti soron nem állt volna minden nap, egy idegen jármű.

Emlékeztem arra az emberre, kiről olyan sokat beszélt. Kik fognak betörni a házunkba, ha nem viselkedünk rendesen, mikor nincs idehaza. Tudtam, hogy ő lesz az egyik híres embere, akiről már sokat hallottam.

Két hete tettük meg az első jelentős áttörést. Elhatároztuk, hogy kitörünk a zárt ajtók mögül.

  Ez számított, az első hibának.

Az alagsori ablak, ideköltözésünk óta berácsozva porosodott a távolabbi sarokban. Hank azzal úgyse foglalkozott, csak a bedeszkázott nyílászárókat tartotta rendszeres ellenőrzése alatt.

  Második hiba.

Nem álltunk le azt számolgatni, százalékosan mennyi esélyünk van arra, hogy feltűnés nélkül magunk mögött hagyjuk a házat. Esmével együtt, hárman feszültünk neki az egyetlen reményünknek.

A pince talaja könnyeden lejtett, a legvégén volt egy csapóajtó, ami a hátsó, elzárt kertbe vezetett. Nem lehetett sejteni, rakott-e lakatot e a külső reteszre, vagy sem. Ezt illetően, megcáfolhatatlanul is biztosra ment. A Marcus gyomrát mardosó éhség, és a közel húsz napja tartó kimerültségtől hamar elvesztette az eszét, ledobta kezéből a vasreszelőt amivel a rácsokat akartuk fűrészelni, vasrudat vett magához az évek óta nem használt holmik alól és nekirontott az hátsó kapunak.

Esme összerezzent az élesen koppanó fémek hangjától, karjait feje köré fonta, a legmesszebb kuporodott le a zaj forrásától. Vérmesen téptem ki ujjaiból a meghajlott csövet, teljes erőmmel lendítettem meg, és nekicsaptam a csapóajtó falának.

Elmém sosem volt még ködös mint akkor, csak a friss levegőre és a szabadságra tudtam gondolni. Akkor sem hagytam abba a püfölést, mikor Esme eddig bent tartott zokogását kiengedte. Keservesen zokogott, taknya-nyála egybefojt a hüppögéstől, könnyeivel küszködve kérlelt, hogy hagyjam abba.

Nem feleltem, mert nem tehettem eleget a könyörgésének.

  Harmadik hiba.

Marcus felszaladt, a betörésjelző piros fényre.