Szívdobbanás

Menekülj

Állig felfegyverkezett hegyi barbárok tűntek fel a Róma városáért vívott csata közepén. Hős gladiátorainkon csak egy ütött kopott bronzöntésű horpadt sisak csúszott homlokukba, mert hát az sem az ő méretüket szolgálta. Az aréna szabálya; gyenge pajzs, erős fegyver. Ha a csatában szétszóródott tollak és dolgozatpapírokkal lehet rangadót nyerni... - ezt a gondolatmenetet végig sem kellene vinni.

A királynak mattot adtak, a meg gyalogok a sakktábla másik felébe lófráltak. Lehetségesen elfeledték, mi lenne az első számú feladatuk.

Befejeznéd?!

Nincs többet szükségem a vészmadárkodásodra. Naiv vagyok azóta, hogy a Hold fent van az égen, de nem fogok bocsánatot kérni, mert életemben talán először kezdtem hinni. Bízni. Hogy olyas valakit szerettem, akit sosem érdemeltem meg.

A szektatagoknak öltözöttek szűk csoportba rendeződtek, s a közepén álló beles férfi köré gyűltek – ádámcsutkám eszementen liftezett, akkorát nyelten idegességembe, hogy azt a szerencsétlenek védőszentje is meghallotta odafentről. Nyomoromon még ő is nagyot hahotázott, az ég, böszmét mennydörgött.

Talpam alól kirántották a szőnyeget, sötét foltok táncoltak orrnyergem előtt, gyomorsav bugyogott fel a torkomba.

Azok a vadorzók odakint, mind miattam vannak itt. Rajtam a sor hátrahagyni azokat, akiknek végre számítok valamit. A poklot egyszer megjártam. Mit tudnak még velem csinálni, amit eddig nem? – semmivel sem bírtam megrögzötten beteg fejemet meggyőzni arról, van más választásom.

Neki köszönhettem azt, akivé pár hónap alatt váltam. Ha nem is szabadultam meg minden körülményes dolgomtól, megtanított arra, amiről azt hittem régen elvesztettem. Szeretetre tanított, és annál is többet adott.

Ezzel az élettel... tartozom neki.

Addig hátráltam míg biztos támaszt nem találtam, hogy elmeháborodott módjára letegyem a csomagtartómat a hideg padlóra.

A kilátástalanság eltúlzottan nevetséges ironikus kacaját visszhangozták az előadóterem falai. Vagy csak ez is elmém egyik borús ködképét vetítette elém – fejemet lüktetésével együtt szorítottam térdeim közé.

Azt hiszed engednék, hogy feladd magad?

Én is tudom. Tudom, hogy az első adandó alkalommal egy hátvédként vetődnének rám, ha kifordulnék innen.

Azok odakint nem abból a fajtából származnak, akik egy szemtanút is élve hagynak. Ezt többször bebizonyították. Mennem kell – a kisurranások listája jobb híján kevesebb eséllyel kecsegtetett mint az, hogy a szemük előtt távozzak az ablakon át.

Itt én voltam a hírhedt veretlen nehézsúlyú birkózók, ösztövér vízhordára. Csetlek botlok, beesek a lábuk elé a pályára és halálnak halálhírével hátráltatom őket univerzumi méreteket magára öltő bénaságommal.

Lehetetlen.

Már-már éreztem az idegen, de nem ismeretlen jelenlétet gondolataim között. Nem tetszett neki kiútért forgolódó tekintetem, Zed belecsípett az oldalamba.

  - A te érdekedben úgy teszek, mintha ezt nem láttam volna! – felfújt pofával szegezem szakadt cipőm orrának a figyelmem. Nem fogja megérteni. Nem védhet az örökkévalóságig. Miért nem akarja felfogni, hogy én is akarok érte tenni valami? Mintha vissza akarnék oda menni... Mintha annyira meg akarnék halni! – haragomba, csalódottságomba körmeimmel tenyerembe tépek, kevés hiányzik, hogy homlokunk összekoccanjon, mikor felkapom könnyekkel teli tekintetem.