Szívdobbanás

2. évad - Búcsú

Megszoktam már az egyedüllétet, de most mégis sokkal, sokkal nagyobb csend telepedett rám.

Furcsálltam, hogy nem szűrődnek át más zajok a vékony falakon, és nem hallok hangos koppanásokat a padlómon, mikor az alattam lévők újabb plakátokat, képeket aggatnak a falakra. A mai napig emlékszem arra, amikor egy majdnem életnagyságú Bruno Mars nézett vissza rám a sarokból.

Valamivel el kell ütnöm az időt, ameddig Zed dolgozik. Őszintén szólva kicsit lelkiismeret furdalásom van, hogy én itthon váltogatom a csatornákat mialatt, ő az őrsön rohad ebbe a forróságba.

Még ki kell várnom az egész nyári szünetet, hogy elindulhassak a művészetin. A beiratkozást online már megtettük Xander-rel, innentől csak a várakozás maradt hátra. Kérdés, hogy addig mivel foglaljam el magamat.

Ugyan megfordult a fejembe, de aztán mégse hívtam át Reed-et, egy kártyapartira se.

A délelőttöt a tévé előtt töltöttem, az összes lehetséges fekvő póz kipróbálása alatt kellett rájöjjek, még mindig ugyanannyira szeretem a rajzfilmeket, mint kiskoromba. Egy ideig lekötöttek, de azokat is meguntam egy jó fél óra elteltével.

Lábaimat átvetem a kanapé háttámláján, fejemet lelógatom a végén.

A csapat többi tagjával, bár már nem napi szinten de többször találkozunk. Eri ugyanoda jutott be, ahova Zed, a maradék három fiú egy másik kapitányságon kapott helyet. Legalább nem kerültünk annyira messze egymástól. Kocsival, ha akartuk maximum húsz perc kocsikázás után meg is látogathattuk volna őket.

Feltornászom magam, elhaladok az előszoba előtt, ahol a falról lóg lefelé egy naptár. Egyetlen pillanatra megállok, közelebb hajolok.

Hát, ebben a hónapban lesz... mint mindig évben.

Június 28.-án.

Elnyomok egy feltörni készülő gondterhelt sóhajt, és tovább folytatom rövid vándorutam, a konyhapultig. A rajta hagyott telefonomon fel-felvillan az értesítésjelző.

Azért jó érezni, hogy Xander nem hagyott magamra. Amikor csak teheti SMS-ekkel bombáz, és én még mindig nem tudom kideríteni, mennyi pénze is ment már el arra, hogy folyton aggodalmaskodó üzenetekkel árasszon el. A mostani, közel sem olyan témájú, mint amin derülni tudnék. Egy internetes felhívást, küldött tovább nekem. Elég az email címét elolvasnom, hogy tudjam miről szól a bejegyzés.

Visszarakom az asztalra, lerogyok a bárszékre.

Az üzenet végén dőlt betűkkel áll a férfi által hagyott szöveg.

'Szeretnél menni?'

Részt akarok e venni, a minden évben megtartott megemlékezésükön? Nem tudom. Még egyszer se voltam képes elmenni, és szembenézni a rokonokkal. Mármint a két barátom családjával, hiszen a miénkből már csak én maradtam.

Hogy néznének rám az emberek, mint az utolsó résztvevőre, aki túlélte azt az évet miközben az ő gyermekük, unokájuk meg nem...? - ráadásul az én nevelőapám tehet mindenről, biztos nem fogadnának örömkönnyek között.

Nem illenék közéjük.

Meg annyiszor átgondoltam milyen lenne, ha ott állnék bűnösen, a sok ártatlan ember ember előtt.

Mindig is el akartam menni, de soha sem tettem meg. Úgy éreztem tartozom a szüleiknek, ennyivel... aztán végül állandóan visszakoztam. Talán csak magamat akartam megkímélni, a rám törő emlékektől.