Szívdobbanás

Védelmező

Mérsékelt lelkesedéssel vizslattam, a sörhasú ördögöt.

Fejezd már be, még mindig nem vagy vicces!

Szívem szabálytalanul verdeste fájó bordáimat, légszomjam lett. Csodálatos, majd megöl a kíváncsiság, hogy fogok megint kievickélni ebből a fantasztikus kutyaszorítóból. Attól tartok, majd valaki más megteszi ezt helyette is. A Nai-katasztrófa mérce, ismételten eddig nem ismert magasságokba hágott.

Ha láma lennék, innen simán szembe tudnám köpni.

Elbiccenti a fejét, minden létező belső szervembe csomó szorul. Ha tehetném, kínosan felnevetnék. Ugye nem vetted magadra a legutóbbi apró félreértést? Én nem ismertem azokat az embereket, mi lenne, ha úgy tennénk mintha nem is láttuk volna egymást? – kérdezném.

Ez baj... nagyon nagy baj!

Azzal a mély sebbel amitől mozdulni is alig bírok, meg a két infúziós állvánnyal maximum a tökét tudnám baseball labda szerűen elütni. Amióta létezek a Földön, egyszer nem sikerült célba találnom bármit is. Sápadt bőröm még három árnyalatot fehéredik, mire Dean árnyéka rám vetül.

  - Azt hitted elbújhatsz előlünk, taknyos?

Ugyan. Eszembe se volt.

A sokk szülte még azelőtt nem hallott imákat használtam, hogy az utolsó pillanatban feloldozást nyerjek minden elkövetett bűnöm alól. Egy ujjal sem nyúltam volna hozzá, ahhoz az útszélén magányosan heverő aktatáskához ha tudom, egy túsztárgyalás közepére csöppentem. Ilyen csak a filmekbe van nem? Hát nem! Én is ezt hittem - Jobbjával elnyúl felettem, homlok egyenest dől bele a képembe. Lejjebb csúszok az ágyon, felsőtestével magasodik fölém.

  - Merre hagytad a hímjeid, Gilbert? – merő gúnnyal köpi bántó szavait, két szemem közé. Nem lehet figyelmen kívül hagyni zöld horzsolásait. Azt kapta, amit megérdemelt. Ha lenne elég merszem még ki is nevetném.

Én is ujjal mutogathatnék, kiölteném rá a nyelvemet. Ugye milyen szar, bokszzsáknak lenni, hülye gyerek? Kár, hogy nem nézhetem végig színvonalas távozásukat az intézetből. Előbb fog véglegesen úgy eltüntetni a világból, mintha soha nem is léteztem volna. Grimaszol, mérgesen fújtat, közelebb ereszkedik.

  - Még mindig játszod a némát?!

Ívbe feszítem a hátamat, orrba fejelem Deant. Xander sportkocsis újságjai keringenek a fejem körül, a fiú hátravágódik. Ágyam a Titanikkal együtt süllyedt, de ő sem adta magát egykönnyen. Nem hiszem el, hogy nem képes elválni attól a pillangótól. A normális haldokló szeretteinknek mi az utolsó mondata? Elképzelem Deant végstádiumú nagyapja ágya mellett térdelni. Az utolsó lélegzetével adja a kezébe egyetlen becses örökségét, majd így szól; Ölj fiam... Ölj!

Így, már minden világos.

Mostanság a kelleténél kétszer többször pergett le előttem az életem. Jó, talán nem sok maradandót tettem szegényes életemben. Igazából semmit, amire büszke lehetnék de vannak emberek, akiktől új lehetőséget kaptam. Később sem leszek több egy szürke kisegérnél, de én akarom eldönteni mikor, hagyom magam eltenni láb alól. És az, nem most lesz.

Már azon voltam, hogy én pattanok fel az ágyból és magam kezdek dulakodni vele. Másodperek alatt megfordultak a párbaj szabályai. Egy kapucnis alak ront be hozzánk, nekimegy Deannek, leteríti a földre. Feje nagyot koppan a csempén, még én is éreztem a fájdalmát.

Zorró ránehezedik a mellkasára, kicsavarja kezéből zsebkését. Szaporán pislogok, alig tudom követni az orrom előtt játszódó eseményeket. Dean felhördül, moccanni sem bír a rá tehénkedő súlytól. Támadója szorosan tartja a hideg kövön, térdét, lapockái közé fúrja.